Baleset

A tetthely a Google térképről

 Képzeld el, hogy Horvátországban nyaralsz. Igaz, ez nem álmaid nyaralása, inkább egy pár napos kötelező program, amit a elsősorban párod édesanyja kedvéért töltesz el - de attól még tengerpart, napsütés, látványlátványa.

Képzeld el, hogy kicsit szorongtál ettől az utazástól, hogy vajon mennyi konfliktust kell majd elsimítani. Hogy vajon mennyire lesznek rugalmasak a többiek, vagy ehelyett valami úgyis mindig elégedetlenséget fog szülni.

És képzeld el, hogy minden különösebb katasztrófa nélkül eljött az utazás utolsó napja, túl vagytok Krk szigetének bejárásán, és farkaséhesen várjátok délután fél ötkor a jól megérdemelt pizzátokat egy étterem teraszán. Olyan jó hátradőlni, hogy na, egész jól sült el minden, akár még élveztük is ezt az egészet.

De, hogy teljes legyen a kép, ehhez a már-már idilli hangulathoz képzelj azért egy evőkanálnyi egzisztenciális szorongást is, hiszen fél órája tudtátok meg mindannyian, hogy egy (igaz, távolabbi) közös ismerősötök tragikusan fiatalon, 30 évesen, meghalt egy autóbalesetben. Pont erről beszélgettek az asztalnál. Hogy milyen törékeny az élet. 

És aztán az elképzelhetetlen….

Csörömpölés, törés-zúzás, a szemed sarkából látod, ahogy egy autó konkrétan bezuhan a teraszra a fenti szerpentinről. Még van annyi tudatod, hogy bevillan: 1. Á, idáig úgysem jön el, 2. Lehet, hogy el kellene ugrani mégis? De ezek ezeredmásodpercek.

És utána azt veszed észre, hogy baj van. Irgalmatlanul nagy baj. Félig a terasz korlátján térsz  magadhoz, és onnan lógva érzed, hogy pokolian fáj az oldalad. A lábaidra ránézve kis híján elájulsz. De ébernek kell maradni, mert az az egyetlen út az életben maradáshoz.

Láttam, hogy Dávid lent fekszik a terasz alatti úton. 2 métert zuhant a betonra. A lába nagyon fura helyeken hajlik. Ahol nagyon nem kellene. De beszél, életben van! 

(Az engem ért ütés taszított annyira neki, hogy attól esett át a korláton. Utólag úgy raktuk össze, hogy megmentettük egymás életét. Én felfogtam előle az ütés nagyját, ő pedig letompított a másik oldalon annyira, hogy én már ne zuhanjak le.)

Toyota letarol egy nyaralókkal teli éttermet c. életkép

Aztán már csak magamra figyeltem. Hogy velem mi lesz. Négykézláb állva, félig lógva a mellvéd beton peremén angolul magyaráztam, hogy ne, eszébe ne jusson senkinek leemelni engem onnan a 2 méterrel lejjebb lévő útra, oda, ahol Dávid feküdt. Tudtam, ha megmozdítanak, abból még ennél is sokkal nagyobb baj lehet. Fogyott az erőm. Nem tudtam tartani magam. Egy kedves nő beszélt hozzám, hogy minden rendben lesz. Valaki megtámasztott, hogy segítsen tartani a súlyomat. Nagyon fájt - bár ez a fájdalom még semmi sem volt ahhoz, ami később jött, még hatott az adrenalin.

Tiszta szerencse, hogy annyi Dr House-t néztem, mert így viszonylag gyorsan diagnosztizáltam, hogy eltörtek a bordáim (mint később kiderült 10 az egyik és 2 a másik oldalon), és valami gond van a tüdőmmel. Próbáltam lélegezni. Nehezen ment. És közben végig angolul beszéltem a körülöttem levőkkel. Nem tudom miért, ez mindig büszkeséggel tölt el, ha utólag rágondolok. Talán, hogy ennyire nem veszítettem el a lélekjelenlétemet még ebben a helyzetben sem. 

Dávid húga, Juli valami csodával határos módon 1-2 zúzódással megúszta. Ő rohangált Dávid és köztem, és biztosított mindkettőnket arról, hogy a másik életben van, eszméleténél van, tud beszélni.

A mentők érthetetlenül gyorsan, alig néhány perc alatt megérkeztek. Emlékszem, ahogy mindenkinek elmondom, hogy ugye nem fogják levágni a lábamat - láttam, hogy nagyon csúnyán megsérült a jobb bokám. A balt meg sem mertem nézni, de rettenetesen fájt, tudtam, hogy nagy a baj ott is. 

Fél óra múlva értünk be Rijekába, száguldottak velünk az ER-ba. Ez tényleg vészhelyzet volt a javából. Arra emlékszem, ahogy levágják rólam az összes ruhámat (pont mint a filmekben), es egyszerre többen foglalkoztak velem. Keresték, hogy mi és mennyire sérült (volt bőven, amit nem kellett keresni sem), és közben kérdezgettek. Végig magamnál voltam, de szerencsére az ott töltött idő nagyját elfelejtettem. Például arra sem emlékszem, amikor csövet dugtak a tüdőmbe, hogy inkább mégse fulladjak meg. A cső meglétére viszont még hónapokig minden nap emlékeztetni fog a fájdalom, ami megmaradt utána. Állítólag ez ilyen. Nehezen gyógyul. 

Aztán összefolyik egy kicsit az idő. Azt hiszem, nagyon gyorsan elvittek a műtőbe, ahonnan két hatalmas kötéssel és még nagyobb fixatőrökkel (a lábamat stabilizáló, ijesztően hatalmas csavarok és rudak kusza építménye, amit a csontba rögzítenek, de kiáll a lábamból) érkeztem az őrzőbe. Ami még az intenzív osztálynál is intenzívebb megfigyelési hely. Olyan szerkezet mérte például a vérnyomásomat, meg még ki tudja milyen értékeimet, amit a nyaki artériámba tettek bele, ha jól emlékszem.

Ez egyszer kijött, és amikor vissza kellett tenni, ketamint kaptam, hogy nyugton legyek, mert állítólag ez egy ijesztő beavatkozás. Megmondom, mi volt az ijesztő: az a trip, amit átéltem a ketamin hatására, na az ijesztő volt. Mindig is tudtam, hogy a drog rossz, értem? 

Talán 2 nap után vittek fel az intenzívre, ahol már Dávid közelében lehettem. De ez innentől már egy következő fejezet. Valamikor azt is megírom talán.