Túlélős-újjászületős

  Az egyik kedvenc képem Dávidról Van valaki, akiről eddig csak néhány szót ejtettem, pedig életem legfontosabb szereplője 9 éve (9 éve és kb 2 hónapja, hogy pontosabb legyek). Dávid. A férjem. A társam. Szabad szemmel is jól láthatóan jóban-rosszban. A pasi, aki mindig megnevettet. A pasi, akire mindig számíthatok, ha bajban vagyok. A pasi, aki néha az agyamra megy, de jobban szeretem, mint bárki mást (Esztert és Hamit leszámítva - ők hárman osztoznak a dobogó legfelső fokán. A macskákkal).  Dávid. A tréner, a coach, a párkapcsolati tanácsadó, a marketing szakember, a vállalkozást építő, a pénzügyi tanácsadó, a dobos, a zongorista, a dalszerző, a rocker, a maratonfutó, a tollaslabda-játékvezető, a hangmérnök, a mixer, a kórustag. Dávid. Aki szintén súlyosan megsérült a balesetben, de már a második másodperctől értem aggódott. Aki Rijekában az intenzív osztályon fekve már a harmadik naptól intenzíven szervezte a hazajutásunkat, meg azt, hogy én itthon a lehető legjobb ellátást kapjam m

Sajnos nem az igazival szelfiztünk, csak a Madame Tussaud-félével Mit kell ahhoz csinálni, hogy ötösre (vagy még inkább csillagos ötösre) vizsgázzak gyógyulásból?  Vagy: mit kell ahhoz tenni, gondolni, érezni, hogy (ugyanezen gondolat mentén) csillagos ötösre vizsgázzak életből? Hiszen, a gyógyulásom után is lesz életem (nagyon remélem!), és ott is, akkor is  szeretném hozni a megszokott jótanuló-jósportoló formámat, nehogy fekete pontot kapjak. Igaz, az elmúlt 47,5 évben is veszettül gyúrtam arra, hogy mindenből csak pirospontot, csillagocskákat, ötösöket gyűjtsek, aztán tessék - az eredménye mi lett? Egy akkora egyes, hogy kilóg a naplóból.  Nyilván nem vagyok egyedül ezekkel az egzisztenciális tévelygésekkel, és nálam sokkal okosabbak sem találják rá a válaszokat több évtizednyi gondolkodás és több tízezer oldalnyi elmélkedés után sem.  Ettől függetlenül (vagy éppen ezért?) nekem még pont annyira lélekbevágó, hogy óriási kérdéseim vannak, az élet legmélyét érintő kérdéseim vannak, é

Tegnap beszélgettem Egyiklegjobbbarátnő Fatival telefonon. Nem szeretek telefonálni. Nem találom úgy a szavakat, nem érzem az áramlást, sokszor leblokkol ez a nemjelenlét-jelenlét.  Viszont a baleset óta többet telefonálok. Egyrészt több támogató kapcsolódásra van szükségem, mint előtte, másrészt egy ideig ez volt az egyetlen csatornám - elkezdtem megszokni. És tegnap nagy szükségem volt a támogatásra - majd mondom, miért. Ebben beszélgetésben feljött egy gondolat, amit azóta forgatok magamban: hogy mennyire messze vagyok attól, hogy integráljam az identitásomba azt a tényt, hogy velem egy ennyire súlyos baleset történt, és hogy egy olyan nő vagyok, aki maradandó egészségkárosodással fogja élni a következő évtizedeit.  Nem, ez egyszerűen nem fér be, sem hosszában, sem keresztbe, sem elölről, sem hátulról, de még a kiskapun sem az önmagamról alkotott képbe. Egyrészt a baleset egyre inkább olyan, mintha valaki mással történt volna. Hiába emlékszem, hiába meséltem el részletesen szóban, í

Ennek a mandalának különös története van, ha érdekel, kérdezz rá kommentben 😇 Tegnap reggel arra kelek, hogy Nóra, aki évfolyamtársam volt a családterápiás képzésen, egy meglepő és váratlan kérdést küldött nekem Messengeren. Pár hete (hónapja?) beszéltünk utoljára, ezért is lepett meg, hogy eléggé in medias res nekem szegezte ezt a kérdést: Neked mi segített elfogadni a helyzetet?  Kicsit gondolkodtam, aztán a válasz csak úgy kigördült az ujjaim alól (annak is köszönhetően, hogy egyre gyorsabban gépelek telefonról is).  Hálás vagyok, Nóri, hogy megkérdezted, mert nekem is jót tett, hogy összeszedtem, és 2in1 egy új bejegyzést is tudok kanyarítani belőle.  Első pillanatra már érdekes a kérdés, mert múlt időben van, vagyis feltételezi, hogy túl vagyok az elfogadás folyamatán. Pedig ez, asszem,  ennél bonyolultabb: nem egy  1-0-s állapot hogy vagy van elfogadás, vagy nincs. Ez az érzés hullámzik. Függ attól, hogy hogy aludtam, hogy mennyire fáj aktuálisan a lábam, hogy ér-e valamilyen ke

  Amikor macskabútor vagyok Két napja voltam kontrollvizsgálaton Uzinál (a családban csak így hívjuk némileg egzotikus orosz nevének rövidítésével a dokit, aki műtött). Hál’ istennek marhára gyorsan elszoktam az eü intézményektől az itthon töltött 3 laza hét alatt, ezért kicsit mellbevágott, hogy milyen is az, bemenni egy járóbeteg (bár már az lennék én is…) rendelésre.  Még mindig megugorhatatlan/léphetetlen kihívás a lépcsőzés, ezért betegszállító vitt, és hozott haza. Rettentő kedvesek voltak, ők tényleg a betegekért vannak, olyannyira, hogy igyekeztek Uzit még a föld alól is előkeríteni, hogy minél hamarabb végezzünk. Ez a próbálkozás komolyan kiverte a biztosítékot az én extrém módon szabálykövető, -alkotó, másokkal azt szigorúan betartató dokimnál. Így hát  a betegszállítók arra panaszkodtak, hogy ilyen bunkó orvossal még nem találkoztak, Uzi pedig azt tette szóvá nekem, némileg felháborodva, hogy mégis mit képzelnek a mentős kollégák, nála rend van, rend lesz, és nincsenek kiska