Fejlemények

Új év, új színező, új tűfilcek 😊

Amikor morzsolgatom egyik látszólag egyforma napot a másik látszólag egyforma nap után, sokszor azt érzem, hogy semmi változás. Mintha időhurokba ragadtam volna. Én má’ így maradok mindig, vasakkal a lábamban, kismosdóban mosakodva, bezárva a lakásba, pizsamanadrágban (csak azt tudom áthúzni a fixatőrön). 

 Ám ha felszólítom magam józanabb gondolkodásra, és picit nagyobb léptéket nézek, mindig van valami fejlődés. Az elmúlt 1-2 hét ráadásul különösen mozgalmas volt. Még mindig vasak, kismosdó, pizsmanadrág, de! Marian (a nővér, aki kötözni járt hozzám eleinte minden nap), azt mondta, hogy szerinte elég stabil állapotban van a lábam ahhoz, hogy megoldom én egyedül is a kötözést, ő pedig hetente egyszer ránéz. A fotóra, amit küldök neki. Mert ENNYIRE bízik abban, hogy minden rendben lesz. Legalább ő. :) :) 

 A múltkor írtam, hogy nehezen veszem rá magam a gyógytornára egyedül, erre még aznap este kaptam egy Messengert Anditól, egy távoli, ám annál kedvesebb ismerősömtől (onnan ismerjük egymást, hogy hét éve mindketten ugyanahhoz a dobtanárhoz jártunk, és akkor vagy háromszor is váltottunk pár mondatot egymással, ám a baleset óta rendszeresen ír nekem szívmelengető és erőt adó üzeneteket). Szóval, Andi írta, hogy a gyógytorna piszok fontos, ne-ne-ne hanyagoljam, és vajon van-e házhoz jövő gyógytornászom. Én meg jöttem a kis kifogásokkal, hogy így a kerületi várólista, úgy a kétünnepközt. Nade, egy határozott nővel ezeket nem lehet csak úgy megetetni, úgyhogy azonnyomban (de tényleg) írt két ismerősének, hogy ők vajon vállalnának-e, akik máris megosztották a kérést gyógytornász csoportokban - így lett másnapra (!) két idejövős gyógytornászom. 

 Majd, az univerzum gondolt egy vicceset, és még aznap felhívott a kerületi ingyékijönmertTB gyógytornász, hogy előrevettek a várólistán, s már jön is háromszor egy héten. Szóval, innentől kezdve nem lesz sok lehetőségem elcsalni a gyógytornát. 

 Azért én sem ülök teljesen ölbe tett kézzel, végre felhívtam Nórát, hogy a lelki oldallal való munkához is legyen külső segítségem, és csodálatosan otthonos élmény volt az első találkozó. Nóránál a baleset előtt 3 héttel voltam utoljára családállításon, amikor a nem múló derék, csípő (és újabban) lábfájásomat vittem témának. Azon az alkalmon (ismétlem, 3 héttel a baleset előtt) minden szereplő, aki a testrészeimet játszotta, ott feküdt a földön kiterülve, hogy ők most megpihennének, eszük ágában sincsen felkelni, és jó lenne, ha én is leheverednék melléjük. Én meg ott álltam felettük zokogva, hogy azt nem tehetem, mert ha egyszer lekerülök a földre, onnan sosem állok fel. Itt most hagyok egy kis időt ennek a koincidenciának a megemésztésére… 

 Szóval, Nórának nem kellett sokat magyaráznom, hogy miben vagyok benne. És mégis minden várakozásomat felülmúlta, hogy mennyire megértve és megtartva éreztem magam. Olyan fantasztikusan gyógyító erejű mondatokat kaptam, mint hogy teljesen normális minden, de minden, amit érzek ebben a helyzetben. És bárki, aki megpróbálja megmagyarázni, hogy ne aggódjak, hanem gondolkodjak pozitívan, az próbálja ki, hogy milyen az én székemben ülni, és utána legyen okos. Hogy ne büntessem magam azzal, hogy letiltom az érzéseimet, és még bűntudatot is gyártok a félelmeim mellé. 

 Te jó ég, hogy mennyire más ezeket a gondolatokat egy külső szemlélő szájából 100%-osan nekem címezve hallani, ahhoz képest, mintha csak én próbálnám meg elhitetni ugyanezeket magammal…! Ezt az élményt mindenkinek ajánlom. A pszichológus jó, értem? 

 S a végére hagytam a legfontosabbnak tűnő fejleményt. Dávid kitartó unszolására felhívtam Uzit (aki ismer, tudhatja, hogy ehhez Dávidnak micsoda kitartásra volt szüksége!), hogy rákérdezzek a terveire - ne a 23-i kontrollon nézzünk csak egymásra, hogy na, mi legyen? Nem tudom, szerinted mi legyen? Nem tudom, szerinted mi legyen? (#dzsungelkönyve-nézzutána). 

 Erre az impulzusra (? vagy igen, vagy nem, de én most így mesélem) beindultak a fogaskerekek, és most péntekre Uzi leszervezett nekem két vizsgálatot két nagytudású ortopéd sebésszel. Amire én egy kisebbfajta pánikrohammal reagáltam. Uristenuristen, most majd már három orvos is azt fogja mondani, hogy áhhhh, minek magának ez a láb, inkább itt térd alatt kicsivel levágjuk, jó? 

 Piszok szar érzés ennyire irreálisnak és beszűkültnek lenni. Egyedül kb lehetetlen is kiverekednem magam belőle, inkább a befelé hergelés az ismerős. Még szerencse, hogy Hami és Dávid is itthon voltak, és biztosítottak némi realitáskontrollt. Hogy mondjuk ez inkább jó hír. Meg hogy előrelépés. Meg a megoldásokat keresik. Meg hogy fasság, amitől félek. Imádom, hogy mindig számíthatok rájuk! (#nemirónia).  

Szóval, mozgalmasan indul az év. Olyan “kisebb” csodák már szinte hétköznapi számba mennek (amúgy egyáltalán nem!), hogy egy hozzám járó kisfiú anyukájától, Timitől egy olyan (mellesleg gyönyörű) sálat kaptam ajándékba karácsony után, amit ő maga szőtt nekem saját kezűleg, és közben rám gondolt. Annyira elérzékenyültem, hogy ki is tettem inkább az asztalra terítőnek, hogy minden nap láthassam. 

 Vagy például, hogy Móninak az fordult meg a fejében, hogy amikor majd nyáron részt vesz az Ultrabalatonon, akkor a futásával nekünk gyűjt pénzt. Erre sem tudtam hirtelen, hogy mit reagáljak, annyira megható. 

 Hogy még mindig kapok szeretetteli, bíztató és inspiráló üzeneteket távolabbi ismerősöktől, akik arról írnak, hogy gondolnak rám, drukkolnak nekem, és köszönik, amit én adok a blogom által. Még mindig teljesen odavagyok, hogy ú, wáó, szeretnek! Fontos vagyok. Gondolnak rám. Nyomot hagyok. Nem vagyok hiába.