Túlélős-újjászületős

Sok-sok-sok éve megvan az a fura szokásom, hogy december 29-30 tájban elkezdek szorongani, és ez szívmelengető állapot Szilveszter és újév napjára alaposan kicsúcsosodik. Utálom is az év végét rendesen. Félek ugyanis az új évtől. Hiába teljesen önkényes és kultúrafüggő, hogy a Föld pályájának miért e pontján mondjuk azt, hogy nna, akkor innen újra indul a számolás, mégis ahogy gondolatban ránézek a teljesen üres mentális naptáramra, elfog a szorongás. A félelem a kiszámíthatatlantól, a még be nem töltöttől, az űrtől, a váratlantól.  Nyilván március 22-én, július 6-án vagy november 42-én sem tudom, hogy mit hoz a holnap (tavaly július 6-án mennyire, de mennyire nem tudtam…), év közben mégsem jut eszembe ezen parázni.  Viszont idén másképp volt. Vártam a jól ismert spleent, a nyüfffögést a fejemben - s nem jött. Mintha az, ami a legfélelmetesebb, tavaly megtörtént volna, és ezentúl (egy darabig legalábbis) már nyugodt lehetek. Sőt, talán egy ilyen 2023. után kijár nekem, nekünk egy sokka

  Az én drága, félig bolond családom  Augusztusban még azt hittem, hogy karácsonykor vígan jövök-megyek (legalább itthon), sikálom-súrolom-rendezgetem a lakást, ahogyan azt minden egyes évben tettem, mióta saját háztartásom van. Pár éve rá kellett jönnöm ugyanis, hogy nekem a karácsony nagyon nagyrészt a készülődésről és nem magáról az ünnepről szól.  Ezen belül is minimum 52%-ban arról, hogy kiemelkedik egy kvantumpillanat az évből, amikor minden, de minden tiszta és rendezett itthon - legalább 12 egybefüggő percig. Arra is rájöttem, bár nem volt egyszerű, hogy ezt kizárólag a saját kedvemért csinálom, hiszen a vendégül érkező családtagoknak igazán keveset számít, hogy a fürdőszobában vajon le lett-e törölve az éves kosz a két méter magasan lévő ablakpárkányról, vagy hogy kitakarítottam-e a morzsákat az evőeszköztartó fiókból. Az itthon lakóknak meg még kevesebbet 😄 Gabi karácsonya = mindent kitakarítunk és boldogság van :) A készülődés része az is, hogy a lányokkal együtt megsütjük

Otthon - részlet Az a részlet, ahol most is rend van. Kb. Nem egész egy hetes kórházi kikapcsolódás végeztével lassan 10 napja itthon vagyok. A műtét utáni negyedik napon lazán hazazavartak. Ez, gondolom, jót jelent (vagy kellett a hely valaki másnak). Bontakozik kifele az az érzés bennem, hogy most már életvitelszerűen itthon vagyok, és csak néha, rövidebb időre kell látogatóba visszamennem az OBSIba. Például, a tegnapi kontrollon megkaptam az infót, hogy legközelebb csak január végén, szintén kontrollra. Akkor kapom meg az ítéletet, hogy összeforrt-e annyira a beültetett csontdarab az eredetiekkel, hogy véééégre ráállhatok. Addig viszont folytatódik a várakozás, a gyógyulás (remélem!), és az itthonlét.  De most mégis nehéz. Mert ez az itthon, nem az az itthon, amit szeretek, amit magaménak érzek. És ez a lét sem az. Egy nagyon szép és nagy lakásban élek, amit szeretek, amihez tiszta szívből kötődöm, aminek a legnagyobb része tükröz engem, ami az otthonom, aminek minden szegletére igy

A frissen műtött jobb és az 5 hónapja fixatőrös bal lábam - keresztbe téve, hogy megzavarjam a nézőket Tudományos ismeretterjesztő rovatunk következik erősen bulváros beütésekkel. Elmesélem, hogy hogy néz ki egy műtét - esetemben egy csontpótló műtét a jobb lábszáramban.  Pontosan 5 hónappal ezelőtt olyan mértékű csonttörést okozott a baleset, hogy hipp-hopp 4 cm sípcsont valahogy elfelejtett már az enyém lenni a bokám fölött. Ahhoz, hogy jó eséllyel maradhasak 162 cm (ami eleve nem túl magas), ezt értelemszerűen valahogy pótolni kell. De előtte még szükség volt a törések külső rögzítésére, aztán a törések belső (lemezes-csavaros) rögzítésére, egy bőr- és izomszövet pótlásra (mert nyílt törésem volt - ilyet ne csináljatok, nagyon rossz látvány), a szövet megtapadásának kivárására, nehogy a műtét után azt mondja, helló, már itt sem vagyok. Illetve annak a plusz egy hónapnak is a kivárására, amíg Uzi (a sebészdokim) kényszerszabadságon volt.  Így lett pikk-pakk december 7-e, napra pontos

  Az egyik kedvenc képem Dávidról Van valaki, akiről eddig csak néhány szót ejtettem, pedig életem legfontosabb szereplője 9 éve (9 éve és kb 2 hónapja, hogy pontosabb legyek). Dávid. A férjem. A társam. Szabad szemmel is jól láthatóan jóban-rosszban. A pasi, aki mindig megnevettet. A pasi, akire mindig számíthatok, ha bajban vagyok. A pasi, aki néha az agyamra megy, de jobban szeretem, mint bárki mást (Esztert és Hamit leszámítva - ők hárman osztoznak a dobogó legfelső fokán. A macskákkal).  Dávid. A tréner, a coach, a párkapcsolati tanácsadó, a marketing szakember, a vállalkozást építő, a pénzügyi tanácsadó, a dobos, a zongorista, a dalszerző, a rocker, a maratonfutó, a tollaslabda-játékvezető, a hangmérnök, a mixer, a kórustag. Dávid. Aki szintén súlyosan megsérült a balesetben, de már a második másodperctől értem aggódott. Aki Rijekában az intenzív osztályon fekve már a harmadik naptól intenzíven szervezte a hazajutásunkat, meg azt, hogy én itthon a lehető legjobb ellátást kapjam m