Műtét

A frissen műtött jobb és az 5 hónapja fixatőrös bal lábam - keresztbe téve, hogy megzavarjam a nézőket

Tudományos ismeretterjesztő rovatunk következik erősen bulváros beütésekkel. Elmesélem, hogy hogy néz ki egy műtét - esetemben egy csontpótló műtét a jobb lábszáramban. 

Pontosan 5 hónappal ezelőtt olyan mértékű csonttörést okozott a baleset, hogy hipp-hopp 4 cm sípcsont valahogy elfelejtett már az enyém lenni a bokám fölött. Ahhoz, hogy jó eséllyel maradhasak 162 cm (ami eleve nem túl magas), ezt értelemszerűen valahogy pótolni kell. De előtte még szükség volt a törések külső rögzítésére, aztán a törések belső (lemezes-csavaros) rögzítésére, egy bőr- és izomszövet pótlásra (mert nyílt törésem volt - ilyet ne csináljatok, nagyon rossz látvány), a szövet megtapadásának kivárására, nehogy a műtét után azt mondja, helló, már itt sem vagyok. Illetve annak a plusz egy hónapnak is a kivárására, amíg Uzi (a sebészdokim) kényszerszabadságon volt. 

Így lett pikk-pakk december 7-e, napra pontosan 5 hónappal a baleset után, amikor jöhetett a 7. műtétem. Otthon rettenetesen ráfeszültem, hogy megint be kell jönnöm a kórházba, ahol igazán nem a wellness programokról híres a légkör. Plusz megújúlt erővel megint rámtört az egész sztori rettenete. Otthon kicsit könnyebb volt elrejtőzni előle, de ha megint jön egy műtét, akkor sokkal kézzelfoghatóbbá válik újra, hogy miben is vagyok benne. Tetőtöl talpig. 

Szóval kellemesen magas stressz-szinttel be is cuccoltam a kedvenc 2-es kórtermembe (még mindig egyszemélyes luxuslakosztályom van), és idebent valahogy szép lassan megnyugodtam, egészen elöntött a béke.

Kellett hozzá Alexa, aki a legfőbb szövetségesem az osztályon - ő maximálisan képviseli a humánumot itt a szikével gondolkodók csapatában. Kellett hozzá Balogh Béla Tudatalatti Tízparancsolata (Világomban minden rendben van…). Kellett hozzá Dávid és Attila akik nem először (és nem is utoljára) igyekeztek rámutatni, hogy ha előre aggódom valami miatt, akkor azokat a perceket is okosan elb.szom, amikor a JELEN éppen lehetne jó is. Most valamiért átment ebből a kifejezetten nem bonyolult üzenetből valamennyi. És bizony kellett hozzá az is, hogy Uzi meg legyen elégedve a bemutatóra hozott lábacskáim állapotával (istenkirályság - mondta a jobbra, és elégedetten hümmögött, amikor a balt csekkolta). Azért világteremtés ide, jövővarázslás oda, énkontrollálomavilágomat meg emide - az ő véleménye nagyon sokat nyom a latban, ha a hangulatomról van szó.

Napok óta odakint, és itt bent a kórházban is folyamatosan  arra készültem, hogy könnyen elfogadjam, ha elmarad a műtét. Hiszen négyszer-ötször történt már ilyesmi. Hát, most nem! Sőt, már reggel 9-kor mondták, hogy biztosan meglesz, és fél 11-kor vittek is. Gyorsan be is kapkodtam az előírt fajdalomcsillapító-nyugtató kombót. Ezt minden műtét előtt be kell venni, hogy a kedves beteg megfelelően ellazult legyen, és ne stresszeljen feleslegesen rontva ezzel az orvosok és az operáció sikerességének esélyeit. 

S akkor most innentől jön a részletes műtéti beszámoló - ismeretterjesztési céllal 😊

 A műtőbe a betegeket a saját kórházi ágyukon tolják le a betegszállítók (úgy értem, hogy le, hogy 2 szinttel lejjebb, nem úgy, hogy a lépcsőn. Van lift.). Kissé emeli a kiszolgáltatottság-élményt, hogy csutak meztelenül, egy szál lepedő alatt fekszünk, miközben végigparádéznak velünk a fél kórházon. A műtő előtt van egy folyosó, általában itt kell várakozni, hogy egy másik eü dolgozó betoljon onnan a műtők valamelyikébe. Volt, hogy fél órát is feküdtem ott magányosan - az igencsak megviselős volt. 

Most nem, most szinte azonnal jött egy aneszteziológus asszisztens, akivel hosszas beszélgetésbe kerekedtünk a műköröm divatról (ne kérdezzétek, így alakult), majd megérkezett az altatóorvos is, egy olyan fiatal lány, akit én nem engednék ki este 8 után egyedül az utcára. Mindketten végtelenül kedvesek voltak, mindent elmagyaráztak, és bármit kérdezhettem tőlük. Jelen voltak a legmélyebb értelemben. 

A műtőssegéd végül betolt a mi műtőnkbe (a szeptikus osztálynak külön műtője van az esetleges fertőzések miatt), és ott átmászhattam a műtőasztalra. Ez egy sokkal keskenyebb és kényelmetlenebb szerzet, mint az ágy - nem véletlenül hívják asztalnak. 

A két anesztes hölgy elkezdett felszerelni mindenfélével. Jobb karomba infúzió (azt már innen fentről, az osztályról hoztam), bal karomra vérnyomásmérő, mellkasomra EKG tappancsok (azt hiszem?), fejemre hajvédő sapka. 

Közben megérkezett Uzi meg még 2-3 másik ember, akikről nem tudom, hogy mit csináltak, de biztosan fontos szerepük volt. Mondjuk asszisztáltak. Megbeszélték, hogy milyen pozícióban kell majd feküdnöm, hogy ki tudják kapni a bal medencémből a donor csontot, és fel tudják tárni (szakszóval! - ott hallottam, hogy így kell mondani) a jobb lábamat, ahová a lemezek alá be kell ültetni a darabkát. A megbeszélt testhelyzethez pedig szorgalmasan elkezdték alakítani a műtőasztalt (a műtőssegédek, nem az orvosok) mindenféle támaszokat meg toldalékokat tettek be ide-oda. 

Ezalatt már elkezdődött a lumbális (gerincvelői) érzéstelenítésem. Nem akartak mélyaltatásal operálni, mert az jobban megviseli a szervezetet, és ha lehet, akkor igyekeznek elkerülni azt. Szóval, fejet lehajt, cicahát, erősen domborít, és már kapom is az első szurit, ami csak a Lidocain, hogy a másikat ne érezzem. Ez nagyon kedves dolog, mert ha a Lidocain ennyire kellemetlen, akkor a gerinc mellé adott injekció biztosan nem lenne sétagalopp. Abból szerencsére tényleg csak egy tompa nyomást éreztem. Közben mindent, de tényleg mindent mondott a doktornő, hogy mit fog csinálni, és én mit fogok valószínűleg érezni.

Amíg vártuk a hatóidőt, folyamatosan tesztelt, hogy hol és mennyire érzékelek. Ehhez vizet spriccelt rám, először olyan helyen, ahol biztosan érzem, hogy legyen összehasonlítási alapom, utána lejjebb, és kérdezte, hogy érzem-e a hideget. Ezt addig ismételgette, amíg egészen biztos lett, hogy ahol vágnak-fúrnak-faragnak, ott nem fogok fájdalmat érezni. Egyszer-egyszer meg is csipkedett, hogy azt is hasonlítsam össze, hogy hol milyen módon érzem. 

Az a szerencse, hogy lumbális érzestelenítés mellett is kérhettem, hogy bódítsanak/altassanak el, mert annyira azért nem vagyok erős idegzetű, hogy éberen kövessem végig, hogy mit szabdalnak rajtam. Meg, azt sem szívesen hallanám, ha mondjuk valaki azt mondaná műtét közben, hogy hoppá… vagy ajjajj… Ígyhát, amikor már teljesen megbizonyosodtunk arról, hogy a kellő helyeken érzéketlen vagyok, a megfelelő testhelyzetbe igazítottak, és még a műtétre hospitálni belátogató 2 gyógytornász-hallgatónak is tudtam köszönni,  végre kaptam egy kis altatót. 

Fura volt, mert legalább háromszor felébredtem műtét közben, és ettől olyan érzésem volt, mintha kb végig ébren lettem volna. Emlékszem, hogy felveszem a szemkontaktust az egyik hallgatóval. Emlékszem, hogy szólok, hogy hahó, ébren vagyok, kérek még altatót, emlékszem, hogy valamit erősen kopácsoltak a lábamnál, és emlékszem, hogy a végén Uzi megnézte a bal, fixatőrös lábamat is. Ezek kis foszlányok, amik megmaradtak a műtétből, annak ellenére, hogy az anesztes szerint semmire nem kellene emlékezni.

Amikor visszahoztak a helyemre, kb magamnál voltam, és lassan-lassan kezdett kimenni az érzéstelenítő. Mivel féloldalasan jött vissza az érzékelés, képes voltam rástresszelni arra, hogy uristen-ígymaradok-azegyikoldalambénalesz. A másik meg: órákig, de tényleg órákig érzéketlen maradtam arra, hogy kell-e pisilni, és ha igen, akkor vajon vissza tudom-e tartani. Aki már ismer, sejti, hogy ezt az ideiglenes állapotot is extrapoláltam életem végéig, és már pelenkás csakádterapeutaként vízionáltam magam. 

Gondolom, nem árulok el nagy titkot, hogy estére mindenhova minden érzés visszatért, olyannyira, hogy a fájdalom is megérkezett. Mindenhova. A medencémbe, a műtött jobb, és a fixatőrön megpiszkált bal lábamba is. Kaptam mindenféle fájcsillit - kisebb-nagyobb mértékben hatottak is.

Aztán, már a késő délutáni órák félhomályában volt egy nagyon szép spirituális élményem: olyan érzésem volt, hogy valakik valami hatalmas nagy szeretettel körbevesznek, felemelnek, és elreptetnek valahova. (Ez még a keményebb fájdalomcsillapítók ELŐTT volt 😊!) Kb fél óráig tartott ez a kicsit meditatív, kicsit spirituális állapot, és közben nem fájt semmim, és tudom, hogy hatalmas szeretetet éreztem, és 3 órával a műtét után mosolyogva feküdtem az ágyamban. 

Sajnos később nem tudtam visszakerülni ebbe az állapotba, a fájás meg jött, ezért kértem valami erősebbet. Hát, rossz ötlet volt. Aki nem bírja a drogokat (én nagyon nem bírom még az alkoholt, meg a füvet sem) ne kérjen ópiátot, mert nem lesz vicces. Egész éjjel émelyegtem tőle, kétszer hánytam, és másnap délutánig szédültem. Tanulság: a morfium drog, tehát  rossz, értem? Lehet, hogy jobb a fájdalmat elviselni, mint még egyszer ezt a mindent átható szédülést. Legalábbis van az a szint, ahol erre billen a mérleg. 

Ma, 2 nappal a műtét után egész jól vagyok. Felkelhetek, mármint átülhetek a kerekesszékbe, mehetek önállóan mosdóba. Elvileg a sebek szépen gyógyulnak, az pedig, hogy a beültetett csont ügyesen be is épüljön, már az én dolgom. Meg a gyógytornászoké. 

Elvileg, 3 hónap múlva teljesen fogom tudni használni a jobb lábamat. Igaz, akkor is még csak egylábas mutatványokra leszek képes, de az esküvőmet is úgy táncoltam végig, úgyhogy: mi az nekem? 😊