Elveszve

Sajnos nem az igazival szelfiztünk, csak a Madame Tussaud-félével

Mit kell ahhoz csinálni, hogy ötösre (vagy még inkább csillagos ötösre) vizsgázzak gyógyulásból? 

Vagy: mit kell ahhoz tenni, gondolni, érezni, hogy (ugyanezen gondolat mentén) csillagos ötösre vizsgázzak életből? Hiszen, a gyógyulásom után is lesz életem (nagyon remélem!), és ott is, akkor is  szeretném hozni a megszokott jótanuló-jósportoló formámat, nehogy fekete pontot kapjak.

Igaz, az elmúlt 47,5 évben is veszettül gyúrtam arra, hogy mindenből csak pirospontot, csillagocskákat, ötösöket gyűjtsek, aztán tessék - az eredménye mi lett? Egy akkora egyes, hogy kilóg a naplóból. 

Nyilván nem vagyok egyedül ezekkel az egzisztenciális tévelygésekkel, és nálam sokkal okosabbak sem találják rá a válaszokat több évtizednyi gondolkodás és több tízezer oldalnyi elmélkedés után sem. 

Ettől függetlenül (vagy éppen ezért?) nekem még pont annyira lélekbevágó, hogy óriási kérdéseim vannak, az élet legmélyét érintő kérdéseim vannak, és nem hogy a válaszokat, de még azokat sem találom, akik esetleg adhatnak választ. Vagy az utat hozzájuk. Vagy legalább a térképet, amin az út rajta van, azokhoz, akik esetleg válaszokat adhatnak. Fullosan elveszve érzem magam, térkép, gps, okostelefon nélkül egy kaotikus metropoliszban. 

Egy olyan metropoliszban, ahol minden sarkon áll egy térítő, és elmondja a tutit. Erről mondjuk nagyrészt én is tehetek, mert a baleset óta sokféle “a világ így és úgy működik, te meg tégy-gondolkozz-érezz emígy, és minden fasza lesz” könyvet olvasok, előadást hallgatok. Keresem a tananyagot ahhoz a vizsgához, aminek sem a dátumát sem a követelményrendszerét nem tudom. 

Olvastam, hallgattam Joe Dispenzát, Bruce Liptont, Louise Hayt, Esther Hickst, Eckhart Tollét (őt csak 3 percig, mert utána ledobta az agyam az ékszíjat), Dan Millmant, David R. Hawkinst - hogy csak az elmúlt évek legnépszerűbb spirituális (jellgű) íróit mondjam. Találkoztam és beszélgettem sokmindenkivel, akik valahol tartanak a saját spirituális fejlődésükben - jóbaráttól katolikus papon és félig-meddig ismeretlen jóakarón keresztül egészen a saját magam által választott segítőkig. Ó, és mindenkinek volt valami határozott útmutatása. Sokszor ha nem kértem, akkor is :)

Ahogy elnézem, lehet, hogy kicsit túltoltam. 😄

De iszonyat módon meg voltam, vagyok riadva, a világom atomjaira hullott, és baromira kellett, és most is úgy, de úgy kellene valami fogódzó. S van bennem egy nagy irigység azok felé, akik bizonyosságot találtak egyik vagy másik tanításban, elméletrendszerben, gondolatvilágban. 

Én meg eközben sokkal inkább egy szegény kis flippergolyó vagyok, pattogok a sok gondolat és kérdés között, amiket persze tovább bonyolít a rengeteg eddigi pszicho tanulmány a zemberi lélekről és működésről. 

Tényleg van teremtőereje a gondolatnak? (Repít fel a pályán a jobb oldalsó kar.) Igenám, de a pozitív érzelmek teremtenek igazán, nem csupán a gondolat! (Ütődök neki fent egy kiálló elemnek). De a francba is, hogy legyek pozitív, ha éppen életem legnagyobb bazmegjében ülök nyakig, és jobban tenném, ha a gyászfolyamatot járnám rendesen! (Gurulok lefelé egy alagúton.) De annál több gyászolnivalóm lesz, ha nem teremtek fogösszeszorítva egy szép jövőképet. (Ez az a kis belső pöcök a flipperasztalon, amivel feljebb lehet küldeni a pálya feléről a golyót). Hát ez szuper, de Hogyan. Kell. Akarattal. Érezni??? És az jó lesz? Ne éljem-e inkább meg, azt, ami van? De akkor hogyan lesz mindenjó-hajóavége? (Ez itt az a rész, amikor csak úgy elpattog magában a golyó 3 csengettyű között, és gyűlnek a pontok). S aztán csak gurulok-gurulok lefelé, míg újra fel nem repít a bal oldali kar: dehát van egy csomó saját megtapasztalásom a gyógyító (vagy valamilyen pozitív) energiák áramlásáról - akkor mi a kérdés?

És ez még csak az a kérdéskör, hogy a lehető legkonkrétabban én mit tehetek azért az anyagi világban fellelhető megoldásokon túl azért, hogy megmaradjon és meggyógyuljon a lábam, s normális (jelentsen ez bármit) életem legyen.

De van ám egy ennél jóval nagyobb flippergép is! Ahol olyan szintű karok és alagutak és pöckök és csengettyűk között pattogok, hogy befolyásolhatom-e a jövőmet? Vagy eleve elrendelés van? Van-e szabad akarat, vagy csak teszem, amire programozva vagyok? Van valaki odakint/odafent, aki valóban meghallgat és segít? Vagy csak egy fatális véletlen, hogy kb értelmes élet van ezen a kültelki bolygón, és nincs senki és semmi, akit érdekelne, hogy mizu van errefele? Vagy az egész csak a Mátrix maga? De akár Mátrix, akár játékszimuláció unatkozó földönkívülieknek, akár a bűnös lelkek börtönbolygója, akár tényleg ez az anyagi világ a valóság, amiben vagyunk, vajon van valamilyen felsőbbrendű egy vagy több valaki, akire számíthatok, hogy egyengeti az utamat? És mit kell azért tennem, hogy elnyerjem a jóindulatukat/segítségüket? 

Hiszen tök rendes gyerek voltam, segítő hivatásom van, empatikus vagyok a legbunkóbb pénztárossal is, szelektíven gyűjtöm a szemetet, még a hangyákat is ecsettel söprögettem össze a konyhában, nehogy kárt tegyek bennük (eskü így volt, meg a mosogatóból is folyamat kimentettem őket, nehogy megfulladjanak). Aztán mégis kaptam több hónapnyi kőkemény testi-lelki szenvedést. Akkor nincs igazságosság? Vagy ez a baleset egy “ajándék”, egy tanulási lehetőség? De akkor mit kell megtanulnom, és ki mondja meg, hogy hányasra vizsgáztam? Vagy semmilyen célja nem volt a balesetnek csak egy fatális véletlen? De akkor miben, de tényleg miben bízhatok?

Ismétlem: tudom, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a kérdésekkel, és mégis egyedül vagyok. Mert meghallgathatok száz előadást, elolvashatok száz másik könyvet, és beszélgethetek a következő száz (valódi vagy önjelölt) tanítóval, de az összes választ saját magamnak kell egyedül megtalálnom.

Legalábbis egyre inkább ez sejlik fel. Mintha alkalmatlan lenne a lelki világom arra, hogy bárki tanítását csak úgy “hozomra” elfogadjam. Kifejezetten ellenálló leszek, ha valaki az Egyetlen Nagy Igazságot kezdi el fejtegetni nekem. Rémesen kételkedő vagyok bármivel és mindennel kapcsolatban, amit nem én tapasztalatok meg. Sokszor még azzal is. Ez persze elsősorban az úgynevezett spirituális igazságokra vonatkozik. 

Bármi, ami “tudományos”,  az very welcome! Pedig azt is kezelhetném hasonló kétkedéssel, mert azt is csak emberek művelik - mégis felért egy wellness üdüléssel 2-3 napja, amikor a sok spirituális jellegű előadás után rákeveredtem egy hatalmas tudású vallástörténész-bibliakutató-nyelvészprofesszor előadássorozatára! Az a csodálatos kritikai gondolkodás, az a rengeteg belső összefüggés, az az óriási tapasztalati tudás és széleskörű olvasottság! Bárcsak találnék egy olyan spirituális tanítót, aki a ráció, az adatok, a duplavak kísérletek, és tengernyi szakirodalom, vagyis a tudomány irányából közelíti meg a transzcendenciát! 

Kíváncsi vagyok, létezik-e ilyen. Illetve olyan, akinek ÉN hinni tudok. Mert ez itt a fő kérdés: hogyan és miben (kiben) tudok hinni én magam?