Elfogadás

Ennek a mandalának különös története van, ha érdekel, kérdezz rá kommentben 😇

Tegnap reggel arra kelek, hogy Nóra, aki évfolyamtársam volt a családterápiás képzésen, egy meglepő és váratlan kérdést küldött nekem Messengeren. Pár hete (hónapja?) beszéltünk utoljára, ezért is lepett meg, hogy eléggé in medias res nekem szegezte ezt a kérdést: Neked mi segített elfogadni a helyzetet? 

Kicsit gondolkodtam, aztán a válasz csak úgy kigördült az ujjaim alól (annak is köszönhetően, hogy egyre gyorsabban gépelek telefonról is).  Hálás vagyok, Nóri, hogy megkérdezted, mert nekem is jót tett, hogy összeszedtem, és 2in1 egy új bejegyzést is tudok kanyarítani belőle. 

Első pillanatra már érdekes a kérdés, mert múlt időben van, vagyis feltételezi, hogy túl vagyok az elfogadás folyamatán. Pedig ez, asszem,  ennél bonyolultabb: nem egy  1-0-s állapot hogy vagy van elfogadás, vagy nincs. Ez az érzés hullámzik. Függ attól, hogy hogy aludtam, hogy mennyire fáj aktuálisan a lábam, hogy ér-e valamilyen kellemetlen infó a felépülésemmel kapcsolatban. Hm, de főleg a fájdalmaktól, azt hiszem. Viszont azt azért érzem, hogy egyre többször vagyok zenben, mint agresszív kismalacban, és a mérleg is abszolút az elfogadás felé billen.

Nagyon sok hozzávaló kell(ett) ahhoz, hogy a végén kisüljön ez a (félkészen is fogyasztható) elfogadás-süti. Mutatom a saját receptemet.

Narratíva. 

A kezdetektől fogva úgy gondolunk Dáviddal a balesetre, hogy ez nem egy rettenetes véletlen, hanem, hogy valamiért ennek Meg. Kellett. Történnie. Ha nem pont ott és akkor, akkor valahol, valamikor máskor történt volna. Hogy még nem tudjuk, de valahová olyan helyre visz majd ez az út, ahol többek leszünk. Életünk legnagyobb traumája akár a legnagyobb fejlődésünk motorja is lehet. Azt hiszem, ehhez kellett azért egy előzetes elfogadó beállítottság, hogy kb minden nehézség nélkül így tudjuk mesélni magunknak ezt a történetet.

Hála. 

Erről már írtam, de mivel nekem megvan az az élmény, hogy jó újra és újra emlékeztetni magamat, hogy halló, nézzük csak meg, ma mi is a helyzet ezzel a hála-dologgal, hátha másnak is jól jön egy kis emlékezet-frissítés. 

Szóval, oké, hogy elvileg bármikor leemelhetem a polcról ezt a hozzávalót, és elvileg sosem fogy el, mégis szükségem van bőven  tudatosságra, hogy időről időre ránézzek  arra, hogy miért lehetek hálás akár konkrétan ebben a szituban: mi mindent nem vett el tőlem a baleset, pedig hajszálon múlt (hogy mindketten túléltük, hogy nem bénultam le, hogy arcom érintetlen maradt, hogy egyikünk sem szenvedett agysérülést, stb). Aztán ne felejtsek el hálás lenni  azokért a dolgokért, ami előtte is megvoltak az életemben, és most is olyan szerencsés vagyok, hogy a magaménak tudhatom (szép lakás, szerető család, nagyszerű barátok, a világ két legkedvesebb macskája, stb). És bizony hálás lehetek rengeteg kisebb és nagyobb dolog miatt, amit maga a baleset hozott az életembe (a rengeteg jókívánság, a család és a barátok nem szűnő törődése vagy az a sok-sok üzenet, amit még mindig kapok kedves ismerősöktől - egyszóval a szeretet töretlen áramlása ❤️)

Vanság. 

Vagyis annak a vitán felüli ténynek a belátása, hogy Ez Van. Hiába ágálok, dühöngök (az mondjuk kimaradt), esek kétségbe (ez nem maradt ki)  - az a tény nem változik, hogy durván megsérültem, maradandó egészségkárosodást szenvedtem, hónapokra kipenderültem az élet megszokott folyásából, és rengeteg erőfeszítés és munka vár még rám - ez  nem változik. Vagy csak nagyon-nagyon lassan. De akkor sem a dühtől vagy a kétségbeeséstől, erre mérget lehet venni. 

Olyan ez, mint hogy örülj, hogy esik az eső, mert ha nem örülsz, akkor is esik.

Átmenetiség. 

Annak a tudata, hogy ugyan Ez Van, de mint minden-minden széles e világon, ez az állapot is változik. Nem tudom, mi lesz a vége, de még bőven a javuló fázisban vagyok. Amit meg igyekszem minden módon, fizikai-lelki-spirituális  síkon támogatni. És ettől máris érzem, hogy van valamennyi

Kontroll(om).

Gondolom, mindenki ismeri ezt a fohászt (mint most rákerestem Assisi Szent Ferenc imáját) hogy:

Uram, adj türelmet,

Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,

Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,amit lehet, 

És adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Nem állítom, hogy a bölcsesség megvan, de jó dolog megélni, hogy még ebben a hétköznapinál jóval kiszolgáltatott helyzetben is mennyi mindet találhatok a kontroll-zónámban. 

Spiri. 

Nagyon sokat olvastam, hallgattam előadásokat, és beszélgettem a valóságteremtésről az elmúlt 4 hónapban. És igyekszem a magam kis botladozó szintjén ezt gyakorolni. Ez pont a fenti kontrollérzetemet erősíti.

Élvezetek. 

Nem vagyok szívbajos, sokkal több dologra mondok igent, amiben élvezetemet lelem, mint régebben. Igaz, időm, mint a tenger, vagyis sokkal több kényeztető tevékenység belefér a mindennapjaimba. Több finomságot eszem, és sokkal könnyebben teszek rá magasról, hogy mennyibe kerül vagy hány kalória van benne; hívtam masszőrt, belemélyedek egy könyvbe, vagy guilty pleasure filmet/sorozatot nézek minden bűntudat nélkül. 

Van, aki úgy érzi, hogy a traumája destruktív jogosultsággal ruházza fel, és orrba-szájba csesztet mindenkit, én élvezeti jogosultságokat szereztem, asszem 😊

Döntés. 

Sokszor eszembe jut Edith Eva Eger könyve. Hogy történjék bármi, a reakciómról, a megélésemről én döntök. Nyilván borzasztóan leegyszerűsítettem egy több száz oldalas, rendkívül gazdag könyvet, de ez az esszenciális gondolat már sokszor segített.

Megszokás. 

Erről egy egész nagy külön bejegyzést is írhatnék, annyira nagy felismeréseket kaptam. Azt vettem észre, hogy bármihez hozzá lehet/tudok szokni. Ahhoz, hogy ágytálat kell használni (mármint most már nem, de a kórházban hónapokig). Hogy kerekesszékkel kell gurulgatnom. Hogy nem mehetek ki a lakásból. Hogy csak szivaccsal, mosdótálból tudok mosakodni. Hogy vasak állnak ki a lábamból. Előbb-utóbb minden megszokottá válik. És ha ezt a tudást integrálom, akkor sokkal könnyebb elfogadni a változásokat. Talán még azokat az igazán (szó szerint) húsbavágóakat is, hogy milyen hiányokkal és sebhelyekkel tarkított lábak fognak a következő évtizedekben hordozni engem. 

Fókusz. 

Ez nem annyira más, mint amiket eddig írtam, de talán kicsit más szemszög. Nagyon nem mindegy, hogy mire figyelek nap mint nap. Hogy hová teszem a fókuszt, az energiát.  Arra, hogy mit vett el tőlem a baleset, vagy arra, ami aktuálisan jó. Mert ebben van kontrollom, hogy én döntsek. És, te jó ég, minden napra jut egy csomó örülhető dolog! Tovább tudok gyönyörködni a szobanövényeim levelén átsütő napfényben, még a korábbiaknál is jobban értékelem Pupuka (a fehér cicc) kedveskedéseit, minden egyes érdeklődés és jókívánság a szívemig hatol, egy igazi mély beszélgetés Dáviddal órákra fel tud tölteni, és egy jóbarát segítsége a háztartásban pedig nagy-nagy hálával tölt el.

Bevallom, a túlélésemhez hozzátartozik, hogy alaposan bedugtam a fejemet a homokba / buborékot fújtam magam köré, és teszek magasról a külvilág eseményeire. Fogalmam sincs a hazai politika ámokfutásáról, a válságról, klímakatasztófáról, háborúról. Igen, baromi tájékozatlan vagyok az elmúlt hónapokban. És ez most olyan jó! Fix, hogy van egy limit, mennyi információt képes feldolgozni az idegrendszerem. S ha dönthetek (márpedig miért ne?) akkor a kellemes információkat engedem inkább be.

Nos, valahogy így néznek ki azok a hozzávalók, amikből sütöm-sütögetem az elfogadás-süti. Jelen időben, mert azért ez egy sohavégetnemérős folyamat.