Agresszív kismalac

Agresszív kismalac nem volt a fotóim között. Helyette itt egy cuki kismacska

 Az agresszív kismalac beleesik egy mély gödörbe, ahonnét nem tud kimászni. Arra jár a Jótündér.

- Várjál kismalac, hozok egy létrát, hogy ki tudj mászni!

-  Nem várok!

Na, így vagyok ma reggel, tegnap este óta.

Elegem van. Elegem van a fájdalmakból, abból a kiszolgáltatottságból, hogy már azt hiszem, hogy javulóban van a helyzet, hogy már nem kell 7-8-as erősségű fájdalmakkal megküzdeni, hogy esetleg van olyan póz, amiben el tudok aludni, mert elviselhető. És akkor, a f.sz tudja mitől, megint borzasztó erősen kezd el fájni a lábam.

Időjárás-változás, mondják. Fasza. Kb 2 naponta változik az időjárás - akkor erre számíthatok a következő 50 évben?

Lehet, hogy most erősebben gyógyul, mondják. És ha nem? És ha semmi köze a gyógyuláshoz a fájdalmaknak, hanem éppen ellenkezőleg?

Sokan sokszor sok-sok helyzetben mondják, üzenik, hogy milyen erős vagyok. És talán az eddigi posztok is inkább azt az oldalamat mutatják. De a hitelességhez ez is hozzátartozik. Ez is én vagyok. 

Kimerült, dühös, kétségbeesett, reményvesztett, kiszolgáltatott. Nagyon régen nem éreztem ennyire szarul magam. És most is kb derült égből csapott le, és rántott be ez a spirál. 

Tegnap délelőtt még szépen elmagyaráztam Judit Varázslóasszonynak, hogy minden a legnagyobb rendben, nincsenek szorongásaim, teljesen biztos vagyok a felgyógyulásomban, tök jól viselem a helyzetet, nincs itt semmi látnivaló, köszönjük szépen, lehet továbbhaladni. 

Erre, a  jó ég tudja honnan, jött este/éjjel ez a kisebbfajta összeomlás. Telítődtem a fájdalmak kiszolgáltatottságával. Dühös lettem mindenkire, akinek van lába, aki tud járni, akinek nem fáj, akinek nem kell ezen keresztülmennie.

Dühös lettem minden eddigi égi és földi segítségemre, hogy most, amikor ilyen nagy szükségem lenne rájuk, magamra hagynak, nem segítenek, nem tudják megoldani ezt az elviselhetetlen helyzetet. 

Nagyon kétségbe estem. Azt éltem át, mint amit egy magára hagyott kisbaba élhet át: csak sír, és nem jön a segítség. 

Pedig Dávid itt volt mellettem. Nem akartam felkelteni, de felébredt arra, hogy sírok. Mindent megpróbált, hogy valahogy kibillentsen ebből az állapotomból. De azt hiszem, nem voltam mozdítható. Szükségem volt arra, hogy sajnáljam magam. Hogy azt éljem át, hogy nekem most SZAR. És ezt aktuálisan ne kérdőjelezze meg senki. 

Az én csodás párom amúgy bámulatos problémamegoldó még éjjel fél kettőkor is. Kitalálta, hogy keressünk egy fájdalomcsillapításra alkalmas hipnózis-hanganyagot, hátha az segít (ha már a fájcsillik nem hatnak - ez is egy külön történet…). És hála neki meg az ötletének, sikerült elaludnom.

Esti update:

Mostani sokkal józanabb fejemmel sejtem, hogy bizonyos szempontból jobb lett volna, ha hagyom, hogy Dávid kimozdítson, hiszen jobb színben látni a világot valszeg kellemesebb, mint szarul lenni. De néha abszolút hozzátartozik a hitelességhez megélni a legalját. És olyankor kb támadás a lelkünk ellen, ha valaki ezt el akarja venni tőlünk. Legalábbis, én így élem meg. 

Előbb-utóbb úgyis kijövök belőle. Ma délelőtt már kb semmi bajom nem volt. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy Borcsa eljött látogatóba, és bónuszként fel is söpört a nappaliban. Pont olyan alapossággal, ahogy én tettem volna. És láttam a tekintetén, hogy ugyanúgy zavarja a szőnyegen maradt pici morzsa, mint engem. Hirtelen nem voltam egyedül. Ami valahogy ettől az apró momentumtól vált nagyon élénk élménnyé. 

Jó abba kapaszkodni, hogy a nehéz éjszakák után is jöhetnek szép nappalok. De a fájdalmakra és a nem alvásra muszáj kitalálni valamit! 

Ha bárkinek van ötlete, írjon mindenképpen!