Előtte

Utolsó közös képünk a baleset előtt 

 Nagyon király életem volt a baleset előtt. Lehet, hogy egy kicsit stagnáló, de kényelmes, kellemes, nagyobb erőfeszítések nélküli, kicsit hátradőlős. Dáviddal beszéltük is a baleset után, hogy lehet, hogy (majdnem)  minden szipiszuper volt, de az egyetlen célom az volt, hogy ezt így konzerváljam lehetőleg a következő 50 évre. Well, nem éppen egy fejlődési szemlélet.

S hogy mi volt benne a királyság? Egy szeretetteli, bazi erős kötődésen alapuló (persze azért nem konfliktusmentes) házasság Dáviddal. 2 fantasztikus, nagyszerű, okos, érzékeny, talpraesett felnőtt lány az első házasságomból. 3 (majd aztán csak 2) végtelenül cuki, bújós, dorombolós cica. Egy szépen prosperáló párkapcsolati tanácsadó praxis. Éppen beinduló képzési rendszer jövendő párkapcsolati tanácsadók részére. Egy ugyan már szunnyadó, de feliratkozókat mégis hozó YouTube csatorna, szintén párkapcsolati témában. (https://youtube.com/@BoldogPárna). Egy nagy, színes, izgalmas, szerető család. Jónéhány barát, és még több kedves ismerős. Utazások. Sok. Rengeteg séta, jóga, némi kirándulás, néha falmászás. Önkéntes munka a Füvészkertben (imádom a növényeket). Egészség. Álomélet. 

Legalábbis annak éltem meg, miközben tényleg ott volt bennem az a néha bujkáló, néha felszínre törő érzés, hogy fogjuk-tartsuk-szorítsuk erősen ezt a király életet, mert jujjjj, semmit sem szeretnék elveszíteni belőle. Igaz, azt viszont nem tudtam mellétenni, hogy oké, és innen merre tovább?

Nos, hiába szorongattam. Egy része elveszett. Van, ami ideiglenesen (de a f.sz tudja meddig), másik része örökre. Arra azért majdnem minden nap emlékeztetem magam, hogy oltári hálás lehetek, hogy a legfontosabb dolgok megmaradtak. Dávid. A szeretet-kapcsolataim. A képességem, hogy majd újra tudjak dolgozni. A személyiségem. Tulajdonképpen térdtől fölfelé kezdek egész jól lenni.

Ami alatta van jelenleg, az viszont elég sok tételben akadályoz, és ugyancsak kipenderít az áloméletből. De erről majd egy másik posztban.

Amúgy biztos, hogy álomélet volt? Hiszen bőven voltak visszatérő, megoldásra nem lelő nehézségek. Bizonyos típusú konfliktusok Dáviddal, amiknek hiába ismerjük mindketten töviről hegyire a forgatókönyvét, mégis újra meg újra lejátszottuk őket. Megjegyzem, a baleset óta szerintem max kétszer veszekedtünk, ami hatalmas eredmény. Az sem volt azért igazi álomélet, hogy alig volt szabad hétvégénk. Tanítottunk, tanultunk, illetve valakinek a házasságunkban van egy laza munkaalkoholizmusa, és az nem én vagyok.

Egy igazi áloméletben (az én álmaimban legalábbis) sokkal több a spontán ki- és betölthető szabadidő. Ez nálunk erősen konvergált a nullához. És ez évek óta rohadtul frusztrált.

Egy valódi áloméletben álommunkát végzek. Ez most itt egy kicsit necces-trükkös rész. Mert a tanácsadói (majdnem azt merészeltem mondani, hogy terapeutai - de ezt a szót törvényes okok miatt nem használhatom, akármennyire is terápiás, azaz gyógyító, amit csinálok) munkámat nagyon szeretem. A klienseim nagy részét is tiszta szívemből szeretem. Nem is tudnék más lenni, mint segítő. Csak mocskosul elfáradok benne. Alapvetően inkább introvertált vagyok, engem lemerítenek, kikészítenek az emberek - tökéletes pályaválasztás tehát a hivatásom 😄 Szóval, egy áloméletben lehet, hogy már megtaláltam volna azt a segítői munkát, ami inkább feltölt és nem kifáraszt. 

A csudás áloméletemben nem választ el 7 határ a lányaimtól. A valóságban viszont mindketten a világ boldogabbik felén élnek, és Hollandia valamint Anglia társadalmát gazdagítják fantasztikus személyiségükkel. Az előtte-életemben sajnos messze nem találkoztam velük annyit, amennyit szerettem volna. A baleset ezen 180 fokot fordított (erről majd még mesélek), de ez természetesen átmeneti. Az újjászületős-életben viszont mindenképpen meg fogom oldani, hogy gyakrabban láthassam őket.

S még egy. Viszonylag jól bántam a fizikai valómmal, a lelki folyamataimmal és a szociális kapcsolataimmal. De a negyedik dimenzióba, a spiritualitás területére szinte alig tettem be a lábamat. Pedig a teljesen kiegyensúlyozott, fejlődni képes életemhez mindenképpen kell, hogy itt is legyenek megéléseim. Hát, ha valami, akkor ez szintén hatalmasat változott a baleset óta. Erről aztán tényleg bőven fogok még írni.

Azt hiszem, pár ecsetvonással sikerült felvázolnom, hogy milyen klassz kis életbe rohant bele az a bizonyos Toyota 2023. 07. 07-én Horvátországban, Crikvenicától nem messze egy étterem teraszán. Ami bizonyos szempontból álomélet volt, de természetesen megbolondítva a maga konfliktusaival, elakadásaival, amikkel vagy nem tudtam, vagy nem akartam szembesülni.

Hát, időm az most lett, hogy ránézzek minderre, és tényleg újjáépíthessem magamat és az (álom)életemet.

Projekt in progress.