Látogatók

Vidám gyógypedagógusok látogatóban

Ugyan most itthon vagyok egy ideje, de egyrészt a világom leszűkült a lakásunk plusz a virtuális tér adta lehetőségekre, másrészt megyek én még vissza a Fiumei útra ügyes kis szófogadó betegnek lenni. Hihetetlenül fontos szereplőkké váltak ezért az életemben a “látogató” kategóriába sorolható barátok, családtagok, ismerősök. 

Azon túl, hogy oldják magányomat, társaságot adnak, segítenek elterelni a figyelmemet a fájdalmakról meg a szorongásokról, ezeken túl összekapcsolanak a “normális világgal”. 

Hosszú kórházi lét vagy itthoni bezártság, betegség esetén viszonylag gyorsan be tud szűkülni a fókusz térben és gondolatokban is arra az egyetlen dologra, hogy mekkora szar már ez a helyzet, és tuti sosem lesz vége. És önerőből nem mindig tudok kijönni a szűkültségből. De a normális világot képviselő látogatók sok erőt, lendületet tudnak ám adni kimászáshoz. 

Például tök sokat segítettek azok az órák, amikor Eszterrel régi fotókat nézegettünk. Segített folytonosnak látni az életemet, amiben ez a brutálság csak egy epizód, és ahogy eddig minden, úgy ez is el fog múlni, de én én maradok. Ha már egyszer túléltem 😊 

Ugyanakkor azt hiszem nincs könnyű helyzete egy látogatónak, aki egy ekkora traumát elszenvedett beteghez/sérülthöz érkezik. Faggassa a részletekről? Vagy inkább beszéljen bármi másról, csak a balesetről ne? Mi van akkor, ha olyasmit mond, tesz, mutat a beteg, amivel ő nem tud mit kezdeni, ami sokkolja őt? Fejezze ki a sajnálatát? Vagy ellenkezőleg: biztassa a másikat, hogy mennyire erős? Behozhatja-e a saját problémáit? Vagy azok csak nevetséges légyfingok ahhoz képest, amivel az ágyban fekvő küzd? De mi van, ha ezzel el lehet terelni a figyelmét? Szóval, nem csak nekem nehéz, hanem a látogatóknak sem könnyű megtalálni a szerepüket.

A baleset után hetekig csak azt tudtam elviselni, ha rólam van szó. Én akartam beszélni, sőt, azt akartam megélni, hogy kérdeznek. Hogy kíváncsiak rám. Volt, hogy ezt ki is fejeztem. Volt olyan is, amikor valaki erre nagyon nem volt érzékeny hangulatban, azt elküldtem. Ez mind-mind nagyon szokatlan viselkedés volt tőlem, na de a helyzet sem egy átlagos kedd. Legalább tanultam valamit a szükségletkifejezésről és határhúzásról. 

Ha valaki nagyon sajnálkozott, szörnyűrémesborzasztózott, azzal sem tudtam igazán mit kezdeni. Az inkább szól a másikról, és arról, hogy Ő nem tud mit kezdeni a sztorival (ami persze érthető, de ne akkor küzdjön vele, ha hozzám jön), és nem arról, hogy nekem, aki az események centrumában vagyok, nekem mi lenne most a gyógyító. Mert ebben a felállásban bizony nem egyenlőek a szükségletek. A beteg/sérült pont elég nagy szívásban van ahhoz, hogy kijárjon neki az extra figyelem, és önfegyelem a másik oldalról. 

Mondjuk én pont abban a nagyon szerencsés helyzetben vagyok, hogy rengeteg finom lelkű barátom és kollégám van. És egy csomóan érezték, érzik, hogy mi a jó nekem ebben a helyzetben. Vagy megkérdezik! Mert azt is ér! Megkérdezni, hogy hogy lenne most a legjobb neked? Kérdezhetlek? Mesélnél? Vagy meséljek én? Van most egy csirremcsörröm a tesómmal - elmesélhetem, nem terhellek vele? Vagy csak üljek itt? Játsszunk valamit?  

A játékok engem minden esetben átrepítenek egy másik dimenzióba. A már emlegetett “normális világba”. Elő tud bújni a szabad gyermeki énem, aki szegény alaposan be lett suvasztva a szekrénybe a fizikai fájdalmak, kötöttségek és a kórházi hierarchia miatt. De ha szóláncozunk, keresztrejtvényt fejtünk, filmzenei kvízt oldunk meg - az olyan normális, az vidám, az gyógyító. 

A humor, a nevetés mind-mind nagyon tudja emelni a rezgésszámot, csak 2 dologra érdemes vigyázni. Törött bordájú embert nem nevettetünk harsányan, és vannak dolgok, amikkel nem viccelünk - például a lábatlankodással. Vagy még nem viccelünk. 

Nagyon jóleső volt, amikor például Anna jött hozzám látogatóba, és mint tapasztalt egészségügyis, rutinosan mozgott a kórteremben, tudta mit kérdezzen, értette, miről beszélek. Mellette annyira biztonságban éreztem magam. És miatta pl egyáltalán nem gondoltam, hogy aggódnom kell, hogy nehéz neki ez a szitu (persze, tiszta hülyeség, senki másért sem kellene aggódni, oldja meg, vagy ne jöjjön látogatóba, ha sok neki ez a helyzet). És nem csak a magabiztossága, hanem az a finom, érzékeny, tiszta szeretet, ami áradt belőle - na ezzel meg is nyerte, hogy többször is hívom, hogy jöjjön :) 

Vagy Rita. Akivel összesen egyszer találkoztam a baleset előtt, de az nagyon extra volt. Családállításon voltunk, és ő játszotta bal lábamat (a régóta fájó derekamra, és a megmagyarázhatatlanul fájó lábamra akartam aznap állítani).  Azt, ami 3 héttel később rettenetesen megsérült a balesetben. Azt éreztem, hogy ez olyan kapocs köztünk, hogy muszáj felhívnom. És jött, és érzékeny volt, és gyógyított a figyelmével, a szeretetével, a rámhangolódásával. 

E két igazán különleges és kivételesen csodálatos nőn kívül is megélek rengeteg szép élményt a látogatások során. Barátok hada járt nálam, és rengetegszer megtapasztaltam, hogy fordult valami az addig megszokott kapcsolatunkban. Több figyelmet, több teret kaptam, de nem csak a baleset miatt. Az leginkább csak katalizálta, hogy én magam jobban figyeljek arra, hogy régi rossz szokásommal ellentétben most ne csak a másikra figyeljek, meg főleg ne csússzak bele a segítői szerepbe, hanem kérjek (vagy csak fogadjam el a) fókuszt, teret saját magamnak. 

Volt olyan helyzet, ahol ez magától jött, és volt olyan is, hogy éreztük, hogy most megborult egy régebb óta fennálló, kicsit bemerevedett forgatókönyv köztünk. Viszont azzal, hogy ezt meg tudtuk beszélni, nagyon sokat gazdagodott a kapcsolatunk. És egy újabb leckét pipálhattam ki a baleset által feldobottak közül: érdemes vagyok arra, hogy csak önmagamért szeressenek a barátaim, nem kell az odaadó segítőt játszani állandóan. 

Ami még csodálatos dolog volt a látogatások kapcsán, hogy fantasztikusan kedves, kreatív és életigenlő ajándékokat kaptam. Hiszen az ajándék is egy a szeretetnyelvek közül, és van, aki ezt beszéli a legfolyékonyabban. 

Fati elhozott hozzám egy végtelenül aranyos masszőr leányt, hogy végre ne csak a fájdalom legyen az egyetlen testi érzet, hanem valami kellemeset is tapasztaljak. Ildi maga ajánlotta, hogy eljön megmasszírozni mindkettőnket Dáviddal. Annától arckrémeket és arcmaszkokat kaptam, hogy nőnek érezhessem magam. Másik Anna hozott egy halom színes fotót, hogy montázst készíthessek belőle dekorációnak a fehér kórtermi falakra. Borcsától saját befőzésű málnadzsemet kaptam “Egészség lekvár” felirattal. Kaptam sk rajzokat Katától, Fatitól, Györgyi kislányától, s még egy festményt is Lillustól. Múlt héten pedig egy fél könyvtárnyi könyvet kaptam a vidám gyógypedagógusoktól, akik hatalmas szeretettel, örömmel plusz egy abbahagyhatatlan sütivel érkeztek.  

Jövendőbeli vejemtől pedig egy nagyon szívmelengető ajándékot kaptam. Egy Tankcsapda logóval ellátott medált (?). Ami így elsőre furán hangzik. De a sztorija az, hogy ez az általa legrégebb óta birtokolt tárgy, és azért hozta el nekem, hogy meg airteg-eljen vele. Dave nem kifejezetten a szavak embere, de arany szíve van. A baleset óta szokott pozitív energiákat küldeni nekem. Csak nem mindig tudta, hogy éppen hol vagyok (otthon vagy a kórházban). Mostantól oda küldi, ahol a medál van. Be is tettem a kincsesdobozomba.

Itthon is jól jön, ha jönnek hozzám, főleg, ha Dávid elmegy dolgozni vagy rehabra -  akkor azért nagyobb biztonságban érzem magam, ha van egy bébiszitterem. Akikkel egy csomó ház körüli dolgot meg lehet ám csináltatni, és még örülnek is, hogy hasznosak lehetnek 😊. Így tette rendbe a növényeimet Zsófi, a füvészkerti mentorom, így takarított Borcsa, így hozott macskaalmot Bendi a Sparból, így kapunk nagyon finom ebédeket Gabitól és csuda delikát ételeket anyukámtól. 

Sokan jártak, járnak nálam. Van, aki segítőként, van aki barátként, van, aki mindkét szerepben. A családtagok odaadó, rendszeres jelenlétéről pedig már többször írtam. 

Mindig, minden egyes esetben feldob, ha valaki megkérdezi, jöhet-e. Mert kapcsolódni jó. Mert olyan szerencsés vagyok, hogy telisded tele van az életem olyan csodálatos emberekkel, akikkel jó kapcsolódni. És ezt akár akkor is lehet ilyen nagypályásan játszani, ha éppen nem b.aszott el egy autó.