Test
![]() |
Az a bizonyos nagymarosi kirándulás - teljes funkciószabadsággal 😊 |
Az OBSIban ez első napokban (a baleset után bő két héttel) már elkezdte ezt a témát erőltetni Alexa (a helyi pszichológus). Legalábbis nekem nagyon erőltetésnek hatott. Hát sehol nem voltam még azzal, hogy erről gondolkodjak! Még azt is éppen csak elkezdtem felfogni, mekkora k.rva nagy bajban vagyok! Semmi kapacitásom nem volt a testemről gondolkodni.
Pedig mindigis sok teher, sok nehéz gondolat kapcsolódott hozzá. Most ezekre rakódik rá minden, amit a baleset hozott.
Igazán szomorú volt ráébrednem (amikor sok héttel később újra elővettük ezt a témát), hogy mennyi szégyent éltem meg a saját testemmel kapcsolatban. Egészen kisiskolás koromtól kezdve. Nagyon kevés olyan pillanatra emlékszem, amikor szerettem volna azt a testet, ami jutott nekem. Valami bajom mindig volt vele, sőt, emlékszem, kamaszkoromban listákat készítettem, hogy mi mindennel vagyok elégedetlen. Nem tudom, honnan jött ez, de erősen gyanakszom a média hatására meg arra a ki nem mondott, mégis mindenhonnan áradó parancsolatra is gondolok, hogy egy (kis)lánynak szépnek kell lennie.
Uhh, kinyithatnám itt azt ajtót, hogy vajon milyen lépések vezettek oda az évezredek alatt, hogy a nők egyik leglényegibb értéke a szépség (ami egyfelől termékenységi mutató is, meg tök jó vizuális szórakozás a pasiknak). De inkább ezt most csak így itthagyom, és nem megyek jobban bele.
Lényeg, hogy minden sejtemet átitatta az a megfelelési kényszer, hogy eléggé “szép” legyek. S ha nem találkozom a mércével, jöhet a szégyen motiválta testváltoztatási kényszer (edzés, diéta, önbarnító testápoló, arckrém, hajfestés, szőrtelenítés, stb stb.)
Az öregedés eleve megpiszkálta már ezt az elég-értékes/szerethető-vagyok-e-ha-esélyem-sincs-megfelelni-a-szépségideálnak témát. Erre a jó masszív kis alapra kaptam meg a baleset testi-esztétikai következményeit. Nem oldottad meg 47 év alatt ezt a témát? Nesze, itt egy púp is!
Tavaly nyáron Fatival, Katával és Lillussal elruccantunk két napra Nagymarosra csajoskodni. Tucat órán keresztül beszélgettünk, és aaaannyira jó volt. Felmerült, hogy kinek melyik a kedvenc testrésze. Nagyon sokat gondolkodtam (mindset: mindenemben tudok kifogást találni), és hosszas tűnődés után a bal lábfejemet jelöltem meg. Namost az sérült a legdurvábban a balesetben. Sosem lesz olyan, amilyennek szerettem. Nagy eséllyel még rendes cipőt sem fogok tudni hordani, annyira kijött a formájából.
Ugyanitt ugyanakkor arról is beszélgettünk, hogy kinek mi a legnagyobb, akár irracionális félelme. És akkor most lepődjön meg mindenki háromra: én azt mondtam, hogy elveszítem a lábamat. Egy balesetben.
A helyzet az, hogy ha minden a legeslegjobb forgatókönyv szerint alakul, és meggyógyul mindkét lábam (amennyire csak tud), akkor is elveszítettem azokat, abban a formában, amilyenek voltak. Ez ilyen Mátyás király szolgálólánya láb-sztori. El is veszítem meg nem is.
Mindkét vádlimból kiszedtek 1-1 jókora darabot, hogy azzal pótolják azokat a részeket, amiket a baleset legyakott. Természetesen ez két igencsak nagy sebhellyel jár. Amit pedig a két combomról vett többtenyérnyi bőrrel fedtek be. Ennyit az esztétikáról.
Nyilván a testem, mint funkciógyűjtemény is egy fontos téma. Így 45 után, azért már bőven elkezdtem szembesülni apróbb veszteségekkel. Egyre romló látás, reggel 15 perc bemelegedési szakasz az izületeknek, olyan derékfájás, hogy már a baleset előtt is búcsúzkodtam a futástól. De azért még jól ment a jóga, bármikor bármennyit gyalogoltam (imádok sétálni), és simán alkalmas voltam 3-4 óra kerti munkára a Füvészkertben.
Most, a felépülésnek ebben a szakaszában csak ülni és feküdni tudok. Lakáson belül elgurulgatok a kerekesszékkel, de egy magasabb polcot már nem érek fel. Egy teli bögrét már nem tudok elvinni a konyhából a nappaliba. Ma reggel ugyan behoztam egy tálcán a reggelimet (büszke is voltam magamra as fuck), de aztán csak néztem, hogy aha. S akkor most hogyan tovább. Ha leteszem az asztalra, nem érem el a fotelból. Ha nem teszem le, nem tudok átülni a székből a fotelba. Ha nem ülök át, ott meg bazi kényelmetlen reggelizni. Még szerencse, hogy kéznél volt Dávid, és megfogta a tálcát. Nem nagy dolog, de olyan alapvető funkció (ideiglenes) elvesztése, ami szinte bárkinek tök természetes.
Nem is beszélve minden olyan szabadságról, amit két működő láb ad az embernek. Kijutni a második emeleti lakásból. Átmenni a Sparba. Leveleket rugdosni a Normafánál. Ugrálni, ha szól itthon a zene. Biciklizni. Kiállni egy csapat hallgtó elé, és előadni. Elkísérni Dávidot az apukájához a kórházba. Kiutazni a lányokhoz külföldre.
Mi még a testem?
Kapocs a külvilág és köztem.
Évtizedeken keresztül az önértékelésem meghatározó eleme (sajnos…)
Fizikai élmények megtapasztalásának eszköze.
Ez utóbbi még egy izgalmas pont. Mostanában nem éppen a kellemes fizikai élmények vannak túlsúlyban (folyamatos fájdalmaim vannak akkor is, ha éppen semmilyen orvosi b.sztatást nem kell átélnem). Viszont az csak rajtam múlik, mennyi pozitív élménnyel ellensúlyozom. Úgyhogy a lehető legfinomabb dolgokat eszem. Néha hívok egy masszőrt (volt, hogy ajándékba is kaptam masszázst, nem is egyszer, Isten áldja ezért Fatit és Ildit). És türelmetlenül várom, mikor zuhanyozhatok le végre. Vagy az első teli fürdőkádas élményt, te jó ég! Az nagyon hiányzik, és csodálatos lesz, ha végre újra megtehetem!
Tulképpen így lehetne a legegészségesebben szemlélni a testet: egy hely, ami lehetőséget ad élményeket gyűjteni és kapcsolódni a világhoz, s benne a szeretteimhez. Látok, hallok, érzékelek. Eszem, iszom, beszélek, énekelek, táncolok, érintek, ölelek.
Mostanában többet beszélgetek a testemmel. És hálát adok neki, hogy túlélte a legnehezebb, legkilátástalanabb napokat. Fantasztikus teljesítményt nyújt, ahogy azt a rengeteg sérülést gyógyítja. És néha bíztatom és megszeretgetem.
Ráfér. 47 és fél évig harcban álltam vele. Ideje békét kötni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése