Dávid

 

Az egyik kedvenc képem Dávidról

Van valaki, akiről eddig csak néhány szót ejtettem, pedig életem legfontosabb szereplője 9 éve (9 éve és kb 2 hónapja, hogy pontosabb legyek).

Dávid. A férjem. A társam. Szabad szemmel is jól láthatóan jóban-rosszban. A pasi, aki mindig megnevettet. A pasi, akire mindig számíthatok, ha bajban vagyok. A pasi, aki néha az agyamra megy, de jobban szeretem, mint bárki mást (Esztert és Hamit leszámítva - ők hárman osztoznak a dobogó legfelső fokán. A macskákkal). 

Dávid. A tréner, a coach, a párkapcsolati tanácsadó, a marketing szakember, a vállalkozást építő, a pénzügyi tanácsadó, a dobos, a zongorista, a dalszerző, a rocker, a maratonfutó, a tollaslabda-játékvezető, a hangmérnök, a mixer, a kórustag.

Dávid. Aki szintén súlyosan megsérült a balesetben, de már a második másodperctől értem aggódott. Aki Rijekában az intenzív osztályon fekve már a harmadik naptól intenzíven szervezte a hazajutásunkat, meg azt, hogy én itthon a lehető legjobb ellátást kapjam majd. 

Dávid egy fantasztikusan lendületes problémamegoldó. Nincs az a nehézség, aminek ne azzal a mély meggyőződéssel futna neki, hogy VAN megoldás, és ő meg is találja. Így szerzett nekem például egyetlen nap alatt a Covid kellős közepén magán bőrgyógyászt, amikor melanomával diagnosztizáltak (ja, igen, ilyen móka is volt az életemben - ha minden igaz, ez teljesen a történelem része már csak). Dávid nem ismer lehetetlent. 

Dávid bámulatosan kreatív, folyamatosan új és új ötletei vannak, amikkel őszintén szólva képtelen vagyok lépést tartani, viszont abban egészen biztos vagyok, hogy a következő 50 évben nem fogok unatkozni mellette.

A 2021-es hawaii karácsonyunk

A Tinderen ismerkedtünk meg 2014. július 29-én, ami Hami születésnapja. És 2014. október 1. óta vagyunk egy pár, ami meg Eszter születésnapja. 2017. május 12-e óta pedig férj és feleség vagyunk. Ez kivételesen egyik családtagunk születésnapjával sem egyezik. 😊

Amikor megismerkedtünk egyikünk sem gondolta komolyan, hogy ebből lehet valami. Egy 39 éves, két kamaszgyerekes, stabil egzisztenciájú nő és egy 28 éves, főiskolát éppen befejezni készülő, állással akkor pont nem rendelkező wannabe rockzenész ugyan mit keresne egymás mellett?  A nyilvánvaló friends with benefits forgatókönyvet leszámítva. De már az első találkozásunk is olyan elsöprő erejű egymásra hangoltságot hozott, hogy a mindig figyelmes, összeszedett Gabi simán ott felejtette a táskáját a randi (ami definiáltan nem is randi volt) helyszínén. (Fun fact: a táskát megtalálta egy jóakaró és visszajuttatta hozzám, igaz 10.000 Ft-tal könnyebben, de pont teljesen mindegy is volt ez az aprócska körülmény.)

Még ezek után sem gondoltuk komolyan, de néhány találkozó után elkezdtük érezni, hogy valami nagyon erős kötelék van köztünk. Aztán az egyik találkozó alkalmával átöleltük egymást. Akkor már majdnem biztosak voltunk abban, hogy megállíthatatlanul haladunk afelé, hogy olyan istenigazából egymásba szeressünk - de az az ölelés a Kálvin téri kínai gyorsétterem galériájáról lefelé jövet, az tette egészen biztossá, hogy ez valami nagyon extra, ami köztünk van. Nem sima vonzalom. Nem egyszerű lájkolás. Hanem valami olyan kötődés, aminek földöntúli ereje van.

Ez az erő mentette meg amúgy nem egyszer a kapcsolatunkat, mert minden szeretetünk ellenére nagyon csúnyán veszekedős forgatókönyvekbe voltunk képesek akár három egész másodperc alatt is belehajszolni magunkat. Mára viszont óriási erőt ad a nekünk, hogy többé-kevésbé megtanultuk kezelni, és megszelidíteni azokat a helyzeteket, ahol bejelez valamelyikünk érzékenysége és jaj-most-bántva-vagyok-nem-szeretnek-akkor-meg-menj-te-a-p.csába sémája. 

Erre az erőre, erre a biztos tudásra, hogy itt vagyunk egymásnak most nyilván mindennél nagyobb szükségünk van. Nekem talán nagyobb is, mint Dávidnak. Az én önbizalmam, szerethetőségembe vetett hitem jobban megreccsent a sérüléseim kapcsán. De annyira csodálatos, hogy a baleset óta Dávid kb nap mint nap biztosít arról, hogy akárhogy is alakul a lábaim sorsa, ő mellettem marad, mert nem két csinos lábszárba, de még csak nem is egy kellemes testalkatba szeretett bele, hanem abba a pillantásba, ami mögött ott van az egész lelkem. 

Igaz, hogy én pontosan emlékszem arra a másodpercre, hogy ott billent át bennem a masszív érdeklődés beleszeretésbe (a bizonyos ölelés előtt 2 nappal)  amikor egy teázás során felhúzta a pulóvere ujját, és megláttam, hogy milyen szép csuklója és karja van, de nyilván nem ez képezi kapcsolatunk alapját.

9 éve és 2 két hónapja minden egyes ölelésében érzem, hogy megérkeztem, hogy otthon vagyok. Minden kézfogásunkban ott van az a földöntúli energia, ami az első érintéskor is megrázott minket. A mosolyában látom, hogy ezt a csibészes mosolyt akkor is imádni fogom, ha 90 éves bácsika lesz (vagyis minimum 101 éves koromig tervezek élni). 

Szeretem, hogy vállalhatatlan szóviccekkel ébreszt reggelente, szeretem, ahogy megváltozik az arckifejezése, amikor zenélni kezd, szeretem, hogy a hangsúlyából meg tudom mondani, mikor lát éppen cuki kisállatos videót, szeretem, azt a lelkesedést, ahogy palacsintát tud enni, szeretem, hogy mindig mellettem terem, ha sírok, és mindent, de mindent elkövet, hogy megvigasztaljon (még azt a végtelenül nehéz dolgot is, hogy megpróbálja NEM megoldani azonnal a helyzetet). Szeretem, hogy magas, hosszú lábú, jóképű, jószagú, és imádom nézni, ahogy tollasozik. 

Szeretem, hogy odavan a cicáinkért, szeretem, hogy a lányaim bármikor, bármiben számíthatnak rá, szeretem, hogy néha nem veszi komolyan önmagát, és segít, hogy én is vele tartsak a dinkáskodásban. Szeretem, hogy kigyűjti nekem a FB-ról a legérdekesebb videókat, szeretem, hogy úgy készít/rendel magának kaját, hogy tudja, akkor is kérek belőle, ha nem kérek belőle. 

Munkareggeli :)

Szeretem, hogy csodálatosan tudunk együtt dolgozni, amikor pároknak segítünk eligazodni a kapcsolatuk útvesztőjében. Szeretem, ahogy tökéletesen egymásra hangolódott lusta felfedezők vagyunk az utazásaink során. Szeretem, hogy tudunk együtt sportolni (jelenleg gyógytornázni) és két szólamban énekelni - mármint egyszer sportolni, máskor énekelni 😊

Szeretem, hogy nem fogy ki az ötletekből, szeretem, hogy mindenről és bármiről tudunk beszélgetni, szeretem, hogy előttem néha mer sebezhető lenni. 

Ahogyan én sem, nyilván ő sem tökéletes. De néha már arra is képes vagyok, hogy a kis tökéletlenségeit, gyarlóságait is szeressem. Remélem, ő is így van ezzel. 

A baleset megerősítette a kapcsolatunkat. Az, hogy felvillant annak a lehetősége, hogy elveszíthetjük a másikat, még nyilvánvalóbbá tette, hogy mennyire, de mennyire fontosak vagyunk egymásnak. Most éppen nem a bulis részét éljük az életünknek, de ebből az erőforrásból (plusz a saját belső erőnkből) egészen biztosan túl fogunk jutni rajta, és jöhetnek a (Dávid mellet cseppet sem uncsi) hétköznapok!