Identitás

Tegnap beszélgettem Egyiklegjobbbarátnő Fatival telefonon. Nem szeretek telefonálni. Nem találom úgy a szavakat, nem érzem az áramlást, sokszor leblokkol ez a nemjelenlét-jelenlét. 

Viszont a baleset óta többet telefonálok. Egyrészt több támogató kapcsolódásra van szükségem, mint előtte, másrészt egy ideig ez volt az egyetlen csatornám - elkezdtem megszokni. És tegnap nagy szükségem volt a támogatásra - majd mondom, miért.

Ebben beszélgetésben feljött egy gondolat, amit azóta forgatok magamban: hogy mennyire messze vagyok attól, hogy integráljam az identitásomba azt a tényt, hogy velem egy ennyire súlyos baleset történt, és hogy egy olyan nő vagyok, aki maradandó egészségkárosodással fogja élni a következő évtizedeit. 

Nem, ez egyszerűen nem fér be, sem hosszában, sem keresztbe, sem elölről, sem hátulról, de még a kiskapun sem az önmagamról alkotott képbe. Egyrészt a baleset egyre inkább olyan, mintha valaki mással történt volna. Hiába emlékszem, hiába meséltem el részletesen szóban, írásban - nem tudok úgy gondolni rá, mintha az én történetem, az én életem része lenne. Én nem az az ember vagyok, akivel ilyesmi megtörténhet, tehát akkor ez nem is velem történt.

Azzal meg végképp nem tudok mit kezdeni, hogy felvegyem a kivagyokén listámra azt, hogy “balesetből kifolyólag maradandóan egészségkárosodott”. Hát én egy tip-top, csinos, mosolygós, általában vidám, és másokat is jó kedvre csaló, mozgékony nő vagyok. Helló, ezzel hogy lehet összehozni az előző mondatot?

Jópár héttel ezelőtt sikerült megorganizálnom, hogy beszélhessek egy órát Pálferivel. Előnyből indultam azért ezen a misson impossible-ön, mert a 2000-es évek közepén három évig jártam az ő pszichodráma csoportjába, bemmmm. (Bemmmm = ezt kapjátok ki, mekkora királyság már ez!)

A legfontosabb útravaló, amit ebből a beszélgetésből kaptam, hogy gondolkodjak el azon, hogy ha kivesszük a testemet a képletből, vagyis a lehető legjobban függetlenítem az “én”-emet a testemtől (és annak épségétől vagy éptelenségétől), akkor ki vagyok én. Mik azok a kulcspontok, múltból hozott legókockák, fontos élmények, amiktől én én vagyok.

Ez annyira jó kérdés volt, hogy azóta küzdök a válasszal 😄. Sokszor lyukadok oda ki, hogy mennyire nehéz függetleníteni - nem az identitásomat, de - az önbecsülésemet a testemtől. Erről már írtam ezt-azt. 

És ez a testi épség-identitás összekapcsolódás egészen váratlan helyzetekben és gondolatmenetekben is fel tud bukkanni.

Figyelem, sajátélmény következik, hogy a fentieket megvilágítsam. Pénteken nagyon rossz napom volt: fájdalmakkal indult, és sajnos könnyen bespirálozott az az aggodalmakkal teli gondolat, hogy mennyire fogok tudni bármikorra is meggyógyulni, megmaradhat-e a lábam, s ha igen, fogom-e tudni bármire is használni. Eléggé a béka segge alá került a hitem és a bizalmam. De azért igyekeztem haladni a napomban, nem teljesen szétesni, nekiláttam tehát gyógytornázni. Hogy ne unjam szénné magam, hogy mindig ugyanazok a gyakorlatok vannak, benyomtam a Hangosanéneklős listámat a Spotyról. 

Egy darabig tök inspiráló is volt, de aztán jött az It’s Raining Men, és rettenet elkezdtem sírni. Ez az egyik klasszik őrülten ugrabugrálós dalom. És iszonyatos erővel megütött, hogy lehet, hogy soha többé nem fogok tudni ugrabugrálni. S ha el is megyek valamikor maaaaajd egy (mondjuk) Neccpartiba, akkor ott én leszek a szerencsétlen, szánalmas kripli, a segédeszközeivel, akit mindenki néz, hogy ez meg mit keres itt, menjen haza. 

Tudom, hogy ezek borzalmasan súlyos szavak. És a világon senki nincs, akire ilyet mondanék - magamra akkor végképp nagyon nem lenne szabad. De itt ütött be nagyon, hogy a lelkem mélyén milyen erősen össze van fonódva a testi épségem (esztétikailag és funkcionálisan egyaránt), és az, hogy mekkora becsben tudom tartani önmagam (aka az önbecsüléssel). 

És visszatérve az identitásra: az identitásom igencsak szerves része, hogy olyan nő vagyok, aki az elsők között pattan ki a tánctérre, és míg mások óvatoskodnak, meg szégyenlősködnek, addig én simán arcon pörgök. Ha jó a zene 😊

Most meg az első feltörő érzésem arra a képre, hogy a szokott agyeldobós módon táncolok/partiarcoskodom az új testemben, a szégyen. És ez így baromira nem lesz jó. 

Egy kicsit úgy érzem, hogy szép, meg jó, ha megtalálok az identitásomban olyan fontos elemeket, mint hogy segítő vagyok, rendszerető, rendalkotó vagyok, állat- és növényrajongó vagyok, figyelmes és szerető barát, anya, társ vagyok, kicsit gyáva, de lelkes utazó, talán felfedező is vagyok. De (ha mélyebbre ránt az örvény) úgy vagyok vele, hogy az egészet a hajamra kenhetem, ha más, eddig fontos és pozitív identitás-elemeimmel a szégyen kezd el násztáncot járni. 

Úgyhogy ezt felvettem a listámra, mint megdolgozandó feladat. Biztos pikk és pakk meglesz, hiszen a szégyent simalaiba kiűzni a lelkünkből. #irónia.

Viszont, ahogy kapaszkodtam ki a pénteki szarból, bevillant, hogy hozzátehetek egy új elemet az identitásomhoz: hős vagyok. 

Nem csak azért, mert túlélek egy ekkora baaaaazzzzmeeeeg életeseményt, és úúú, de erős vagyok, hanem mert minden mélypontomból fel tudok állni. Mert klasszul megírtam múlt héten, mennyire egyben vagyok az elfogadással, mire zsupsz, lerántott az örvény.

De újra talpon vagyok (nyilván csak képletesen, egyelőre), újra hiszem, és tudom, hogy minden oké lesz, és bízom saját magamban, a gyógyulási képességemben, és a lelkem erejében. Tudom, hogy lesz még mélypont. Több is, nagyon mély is, zokogós-üvöltőzős is. De fel fogok állni mindegyikből. Mert ha eddig meg tudtam tenni, akkor ezután is. 

Ez itt alant pedig egy olyan dal refrénje, ami szintén rajta van a gyógytorna listámon, sok szeretettel ajánlom mindenkinek. Nekem sok erőt tud adni, ha 100 decibellel énekelem. 

Cassadee Pope: I am invincible

I am invincible

I am unbreakable

I am a diamond cut to last

I am unstoppable

I am a hero

Like a phoenix from the ash

Woah