Kontroll

 

Amikor macskabútor vagyok

Két napja voltam kontrollvizsgálaton Uzinál (a családban csak így hívjuk némileg egzotikus orosz nevének rövidítésével a dokit, aki műtött). Hál’ istennek marhára gyorsan elszoktam az eü intézményektől az itthon töltött 3 laza hét alatt, ezért kicsit mellbevágott, hogy milyen is az, bemenni egy járóbeteg (bár már az lennék én is…) rendelésre. 

Még mindig megugorhatatlan/léphetetlen kihívás a lépcsőzés, ezért betegszállító vitt, és hozott haza. Rettentő kedvesek voltak, ők tényleg a betegekért vannak, olyannyira, hogy igyekeztek Uzit még a föld alól is előkeríteni, hogy minél hamarabb végezzünk. Ez a próbálkozás komolyan kiverte a biztosítékot az én extrém módon szabálykövető, -alkotó, másokkal azt szigorúan betartató dokimnál. Így hát  a betegszállítók arra panaszkodtak, hogy ilyen bunkó orvossal még nem találkoztak, Uzi pedig azt tette szóvá nekem, némileg felháborodva, hogy mégis mit képzelnek a mentős kollégák, nála rend van, rend lesz, és nincsenek kiskapuk, nahát! 

Szerencsére ennél fontosabb dolgok is elhangzottak a kontrollon, például az a kincset érő mondat, hogy “na, mégis magának lesz igaza, és megmarad a lába”. 

Azért ezt így hallanai egy sebésztől, aki 2 hónapja még vágni akarta - hát, ez felért egy ötös szigorlattal. Főleg, mert piszok sokat tettem azért, hogy ez így legyen. Amennyiben hiszünk a gondolat teremtő erejében. Ugyanis a teljes kétségbeesésből, rettegésből és uristenmileszvelem-ből kőkemény belső munkával (és persze nem elhanyagolható külső segítséggel) fordítottam át a gondolataimat arra, hogy nincs az az isten, hogy levágják a lábamat! Az én világomban ezt én döntöm el, és kész! Az én univerzumomat én teremtem. Nálam van a kontroll. Ez a fordítás kb annyira volt gyors és könnyed, mintha egy óceánjáróval akartam volna driftelni egyet, de végül csak sikerült. Most már, úgy látszik, a dokim is ott ül valahol az amputáció jéghegyétől elfordított hajómon, és remélem, élvezi a kilátás(oka)t. (Direkt nem hívom Titanicnak, nehogy mégis neki találjon menni a jéghegynek). 

A kontrollvizsgálaton rám szánt nyolc és fél perc alatt megtudtam továbbá, hogy december 7-én lesz majd a jobb lábam csontpótló műtétje (hacsak el nem halasztják), és hogy az lesz az utolsó, hogy szikét emelnek rám. Legalábbis a tervek szerint. Az ügyes, szépen küzdő bal lábamban még 2-3 hónapig maradnak a fixatőrök, aztán kapok helyette mást. Hogy mit, az még a jövő rejtélye, de ha rajtam múlik, az a valami csinos lesz és kényelmes. Van 3 hónapom megteremteni 😊

Akár csalódott is lehetnék, hogy nyúlik-húzódik ez a történet, és nem lesz meg novemberben a beígért műtét, és még három héttel később állhatok talpra, de igazság szerint kicsit megkönnyebbültem. Olyan jó most itthon gyógyulni, hol Micimacknóak semmi dolga nem akad, csak olvas, írja a blogját, levelezik néhány klienssel, es fogadja a kedvesebbnél kedvesebb látogatókat. Ja, és az ölembe éppen most beleterpeszkedő Samu emlékeztetett rá, hogy és igen, természetesen testmeleg szunyókáló- és dorombolóhelyet biztosítok a ház két valódi főnökének. 

Meg persze együtt vagyok Dáviddal. Végeláthatatlanul hosszú volt az az idő, amit külön kellett töltenünk a kórházi kezelés miatt. Még úgy is, hogy naponta többször FaceTime-oltunk, és persze jött látogatni,  még így is elszoktunk egymás közelségétől. A köztünk lévő erős szövetség, elköteleződés, szeretet egy pillanatig sem kérdőjeleződött meg, de kiestünk abból kényelmes és megszokott rendből, hogy együtt kelünk, együtt fekszünk, hogy bármikor érinthetjük a másikat, és hogy az élettér közös birtoklásából bizony adódhatnak súrlódások. Most éppen (újra) tanuljuk az együttélést. Örülök, hogy erre kaptam, kaptunk plusz heteket a következő megpróbáltatás előtt. 

Van öt hetem tehát tovább vinni az óceánjárómat azon az úton, aminek a végcélja képletesen Bora Bora (mondjuk, lehet, hogy igaziból is), de valójában az az állapot, ahol a két, egészséges, működő saját lábamon sétálok, túrázom, jógázom, táncolok. Mert a kontroll nagy része nálam van.