Karácsony

 

Az én drága, félig bolond családom 

Augusztusban még azt hittem, hogy karácsonykor vígan jövök-megyek (legalább itthon), sikálom-súrolom-rendezgetem a lakást, ahogyan azt minden egyes évben tettem, mióta saját háztartásom van. Pár éve rá kellett jönnöm ugyanis, hogy nekem a karácsony nagyon nagyrészt a készülődésről és nem magáról az ünnepről szól. 

Ezen belül is minimum 52%-ban arról, hogy kiemelkedik egy kvantumpillanat az évből, amikor minden, de minden tiszta és rendezett itthon - legalább 12 egybefüggő percig. Arra is rájöttem, bár nem volt egyszerű, hogy ezt kizárólag a saját kedvemért csinálom, hiszen a vendégül érkező családtagoknak igazán keveset számít, hogy a fürdőszobában vajon le lett-e törölve az éves kosz a két méter magasan lévő ablakpárkányról, vagy hogy kitakarítottam-e a morzsákat az evőeszköztartó fiókból. Az itthon lakóknak meg még kevesebbet 😄 Gabi karácsonya = mindent kitakarítunk és boldogság van :)

A készülődés része az is, hogy a lányokkal együtt megsütjük a mézeskalácsot (amit kb senki sem eszik, de a sütése elmaradhatatlan kelléke a karácsonyi tradícióknak), a vaníliás kiflit és a pogácsát. Sok pogácsát. 

További fontos pont a készülődésből, hogy az adott évi karácsonyi tematikának (ld később) megfelelő dekorációt és outfitet szerzünk/készítünk, illetve összerakunk valamilyen játékot vagy kvízt a családnak.

Nálunk ugyanis csodálatosan nagy létszámban szoktuk ünnepelni 24-ét. Nagyon-nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy kb 20 éve sikerül úgy alakítani az eseményeket (és a családtagok preferenciáit és időbeosztását), hogy 24-én este mind együtt vagyunk. Ez a hagyomány még akkor indult, amikor a lányok kicsik voltak, és együtt voltunk az első férjemmel. Eljött minden nagyszülő, testvér és nagybácsi. Azt hiszem, akkoriban főleg a gondolatot szerettem, hogy ennyien együtt vagyunk (meg azt a reeeeengeteg finomságot, amit közösen összehordtunk a pótelemmel bővített ebédlőasztalra).  A tömeget igazából  nem viseltem akkora örömmel, mint amekkora megkönnyebbülés volt, amikor minden rendben lezajlott, és féléjfél tájban elköszöntünk mindenkitől. Ettől függetlenül nagyon erős ragaszkodás alakult ki bennem a nagykarácsony iránt. Jó azt tudni, hogy mi vagyunk az ünnep, a család középpontja, és mindenki hozzánk jön, na! 

Aztán Dáviddal és az ő kivételes és színes mozaikcsaládjával egy-két évnyi közös élet és összerázódás után sikeresen felújítottuk a tömegjárta karácsony eszméjét nálunk. Mivel a családtagjaink akkoriban még nemigen voltak összeszokva, több hangulatoldó elemet is bevetettünk. Így alakultak ki a tematikus karácsonyok kezdve a csúnyapulcsissal, folytatva egy piros, majd egy fehér karácsonnyal, elérkezve az eddigi tetőpontig, a 2021-es hawaii karacsonyig. Egyetlen apró részlet ez utóbbihoz: Dávid kedvéért megvalósítottunk egy “homokos tengerpartot” a szoba közepén egy kismedence és 50 kg homok segítségével, plusz egy-egy kijelölt őrszemmel, aki arra figyelt, nehogy a macskák valami tévedés folytán gigantikus alomtálcaként asszociáljanak a homokozóra. 

Az epic hawaii karácsony

Idén a körülményekre való tekintettel nem volt tematika, hanem azt találtuk ki, hogy mindenki olyan ruhában jön, olyan kaját hoz, ami az eddigi közös karácsonyokból a legjobban tetszett neki. Így volt rajtam fehér harisnya, piros szoknya, egy csúnya pulcsi és egy hula-lánc :)

Az évek során folyamatosan érlelődött, változott, csiszolódott a családi (illetve a személyes) karácsonyi tradíció. Hozzávalók jöttek (például Dávid családjával az együttzenélés), más hozzávalók lekoptak (például a füstölt pulykacomb a húsfogyasztási szokásaink drasztikus megváltozásával). De az biztos, hogy igencsak szépre hízott hagyományrengeteggel büszkélkedhetünk. Nekem így (is) szól a Családról a karácsony: hogy a hagyományainkon keresztül megéljük azt, hogy van egy folytonos, közös történetünk, és mi Mi vagyunk. Család. Egység. Közösség. 

Ez a folytonosság idén majdnem megszakadt. Nem “csupán” amiatt az el nem hanyagolható apró külső körülmény miatt, hogy letarolt minket egy ostoba nőszemély a Toyotájával, hanem amiatt a saját belső körülményem miatt is, hogy még december 21-én sem voltam biztos benne, hogy akarom-e én így, ebben a testi-lelki formámban a nagycsaládi karácsonyt. Megjegyzem: köszönet és hála az egész családomnak, hogy MINDENKI biztosított arról, hogy ezt most bátran döntsem el én, ők alkalmazkodnak hozzám, s akár még az utolsó pillanatban is lemondhatom. 🙏🙏🙏

Egyrészt pont nagyon nyeeeehhhh lelkiállapotban voltam karácsony előtt, másrészt nagyon zavart, hogy nem tudtam úgy készülődni (értsd: kisúrolni a lakást), ahogy azt a saját hagyományaim követelzőve mondják-kiabálják a fülembe, harmadrészt ha éppen pont baszakszik az időjárás, és jobban fáj a lábam, akkor biztosan nehezen viselek el egy tucatnyi embert magam körül, negyedrészt: A Karácsony Nem Ilyen. Az, hogy eljön egy esemény, ami kiemelt jelentőséget kap évről évre, és megvannak a szokásos keretei, elemei, hozzávalói, még jobban aláhúzza azt a tényt (?), hogy én magam kurvára nem vagyok az, aki lenni szoktam. Tartottam attól, hogy ez a feldolgozhatónál jobban arcon csapna. 

Ennek ellenére több napnyi nyűgös tépelődés után arra jutottam, hogy ehhhh, a kisebbik rossz az lesz, ha mindenki eljön, és próbáljuk tartani a megszokott menetrendet. Mert ha nem, akkor még eggyel jobban arcon verne, hogy mennyire elfajzott egy év lett ebből a 2023-ból.

Ezek után nagyon durván szemfelnyitó élmény volt, hogy minden kapkodás és főleg ráfeszülés nélkül elkészült és összeállt minden alig néhány nap alatt, ami nekem máskor több heti permanens parát (jajj, biztosan lesz idő még a szobanövények leveleinek a kifenyesítésére is, ú, a karácsonyfa felállítása Mindig tovább tart, jaj, csak el ne felejtsünk zárás előtt még bemenni a Sparba üdítőért, stb, stb, stb - még vagy száz ilyen sztenderd jaj-mondatot tudnék idézni saját magamtól) szokott okozni. 

Ez a flottul megvalósult elkészülés elsősorban Eszter és Hami érdeme, akik kitakarították a lakást, bevásároltak, (ezekben Dávid is részt vett), megsütötték a sütnivalókat, beszerezték a fát (Hami bele is faragta a talpba a saját kezével, csavarhúzóval, kalapáccsal és kenyérvágó késsel, és még a Balesetibe sem kellett menni), és gondoskodtak a dekorációról is. 

Furcsa volt látni, hogy mennek nélkülem is a dolgok. Jó, nem teljesen nélkülem, mert fejben azért jelen voltam, én raktam össze a bevásárlólistát, kellett a sok éves tapasztalatom a tennivalók menetrendjének összeállításához, és a feladatok koordinálásáboz, természetesen felhívtam a figyelmet arra, hogy mit lenne még érdemes (vagy muszáj a lelki békém érdekében) kitakarítani, részt tudtam venni egy kicsit a rendrakásban, sodorgattam a vaníliás kifliket - szóval a lehetőségeimhez képest tettem a dolgomat. 

Közben pedig igyekeztem ezt a jelenséget úgy átkeretezni, hogy nem azért mennek nélkülem is a dolgok, mert rám már semmi szükség, hanem azért, mert az elmúlt években baromi jó munkát végeztem.  Nemcsak azzal, hogy  jó, szerethető, szívesen követett hagyományokat teremtettem-teremtettünk, hanem azzal is, hogy említésre méltó részem van abban, hogy két ilyen szuper lányt neveltem, akik gondolkodás nélkül simán elviszik az ünnep körüli csodateremtés gyakorlatias részét a hátukon. 

Ahogyan nálam a karácsony elsősorban az előkészületekről, az odavezető útról szól inkább, és kevésbé hangsúlyosan arról a pár óráról, amíg együtt vagyunk nagycsaládilag, úgy ebben a bejegyzésben is kevesebbet tudok szólni magáról az Eseményről. 

Sok szempontból felülmúlta a várakozásaimat. Előszöris szinte egész nap nem fájt a lábam, ami talán még sosem történt Azóta. Ez volt az én legnagyobb karácsonyi ajándékom 😊

Aztán sikerült olyan már-már csinosnak mondható toalettet eszkábálni, amit át tudtam húzni a fixatőrön is (igaz, utána le kellett vágni rólam a harisnyát, mert lefele már nem ment, de annyi baj legyen). Most, karácsony este voltam először a baleset óta utcainak is kinéző ruhában.

Sokkal jobban bírtam a sok embert együtt, mint gondoltam. Kevésbé éreztem kötelezőnél bevonódni a beszélgetésekbe, így kevésbé is fáradtam el. Introvertáltság, na. 

Nem is éreztem annyira kriplinek magam, hogy csak ülök egyhelyben. Sőt, titkon baromira örültem, hogy most az egyszer nem én ugrándozom a konyha és a nappali között, rendezgetem a millió sütit és salátát, gyűjtöm össze az elhasznált tányérokat, csomagolom el a maradékokat. 

Ettünk, ajándékoztunk, ettünk, zenéltünk, ettünk… Jó volt. S amikor elfáradtam, megkértem a nagyközönséget, hogy rekesszük be a partit. S a röpke fél órányi maradék-elosztó projekt után mindenki elbúcsúzott. 

Az estét pedig egy olyan társasjátékkal koronáztuk meg a lányokkal, Dáviddal, és az ő két tesójával, amiben ismert dalokat kellett gargarizálva előadni, s a többieknek kitalálni, hogy mi lehet vajon a produkció eredetije - ez volt az egyik karácsonyi ajándék. Szeretettel ajánlom mindenkinek ezt a játékot, akit nem zavar, ha kicsit összeköpködi vagy összepisili magát a nevetéstől. Az egyik legjobb estém volt a baleset óta, mert a sok agyalágyultkodás közben végre megint normálisnak érezhettem magam, ugyanis ennyi nevetés mellett teljesen elterelődött a figyelmem az amúgy mindig futó “szegény-szegény lábacskáim” programról.

Konklúziók:

Akár ráfeszülés nélkül is le lehet hozni egy jól sikerült karácsonyt.

Vannak, akiktől tudok segítséget kérni.

Nem kell tízezer százalékos tisztaság, attól még a többiek jól érzik magukat (jajj, ez nagyon nehéz 😂)

A hagyományaink nem csak az én fejemben-lelkemben-szívemben élnek, hanem a többiek is hordozzák, ezért “önjáróan” működnek. Ha egy szót sem szólnék, akkor is lenne például pogácsa és sajtalmakukorica saláta (a család legepikusabb karácsonyi étele).

A picike fenyő is kedves, mutatós, és meghozza a hangulatot. (Meg a hóesés, az az, ami igazán hangulatba hozott - de ezt egy hangyányit nehezebb befolyásolni.)

Nem muszáj beszélgetni, lehetek kicsit távolabbi megfigyelő is, ha sokan vagyunk.

Az együttzenélés és a játék fontosabb, mint gondoltam.

Akármit mondunk-kérünk-ígérünk, úgyis vállalhatatlan mennyiségű kaja lesz az asztalon. 

A szokottnál sokkal kisebb fa, de legalább csurig tele díszekkel 

Néhány tízezer kalória