Otthon

Otthon - részlet
Az a részlet, ahol most is rend van. Kb.

Nem egész egy hetes kórházi kikapcsolódás végeztével lassan 10 napja itthon vagyok. A műtét utáni negyedik napon lazán hazazavartak. Ez, gondolom, jót jelent (vagy kellett a hely valaki másnak).

Bontakozik kifele az az érzés bennem, hogy most már életvitelszerűen itthon vagyok, és csak néha, rövidebb időre kell látogatóba visszamennem az OBSIba. Például, a tegnapi kontrollon megkaptam az infót, hogy legközelebb csak január végén, szintén kontrollra. Akkor kapom meg az ítéletet, hogy összeforrt-e annyira a beültetett csontdarab az eredetiekkel, hogy véééégre ráállhatok. Addig viszont folytatódik a várakozás, a gyógyulás (remélem!), és az itthonlét. 

De most mégis nehéz. Mert ez az itthon, nem az az itthon, amit szeretek, amit magaménak érzek. És ez a lét sem az.

Egy nagyon szép és nagy lakásban élek, amit szeretek, amihez tiszta szívből kötődöm, aminek a legnagyobb része tükröz engem, ami az otthonom, aminek minden szegletére igyekeztem vigyázni, tisztán és rendben tartani a baleset előtt. Hogy a rendhez és a tisztasághoz való ragaszkodásom vajon súrolja-e a kényszeresség határát, vagy csak egy ártalmatlan hobbi ez a (konyhapult) súrolás, azt nem tudom. Mindegy is. Ami most megérint, és nehéz, és küzdős, hogy messze nincs, nem tud olyan rend és tisztaság lenni, ami nekem komfortos. 

Nem azt mondom, hogy amilyennek “kell” vagy ahogyan az “normális” lenne, mert ebben mindenkinek nagyon mások az igényei, máshol van a kényelmi szintje, mások a prioritásai. És elég régóta élek olyasvalakikkel, akikhez képest én vagyok a nemnormális. 

Én már kicsi koromban is méret szerint rendeztem a könyveimet a gyerekszobában, aztán később, kamaszkoromban témák szerint csoportosítva, azon belül szerzők szerint abc rendben. Én alakítottam ki hobbiból a Korai Fejlesztőben az irattározási rendszert 15 éve (és szerintem még ma is aszerint iktatják az anyagokat). Szeretem a zoknikat és a kendőket színek szerint csoportosítani a fiókban. Imádom az organization porn videókat.  Ha minden tárgyat a helyén tudhatok, és semmi sem hányódik, kallódik, ha semmit sem kell kerülgetni, ha kihajíthatok mindent, amire nincs szükség(em), és aztán csupa tiszta és rendezett felület vesz körül - az maga a boldogság. Megelégedettség. Öröm. Miniorgazmus. 

Ehhez képest most az én mércém szerint egy káoszban élek. Van két szoba, ahová be sem tudok menni a kerekesszékkel.  Dávid és a lányok azt mondják, hogy jobb is, mert szívrohamot kapnék. Oda vannak ugyanis bezsúfolva a baleset óta a “szerinted hová tegyük? Nem tudom, szerinted hová?” - tárgyak. Rémes! 

Bekerült a lakásba egy csomó új dolog (pl rehab meg gyógytorna eszközök, könyvek kölcsönbe, csak a kórházba alkalmas ruhák, stb) amiknek nincsen “helye”, csak úgy vannak. Ez teljesen kikészít. Mivel egész nap itthon vagyok, és látom, érzem, tapasztalom a káoszt.

Dávid eeeeeeegészen másképp áll a tárgyakhoz, azok feltételezett helyéhez és úgy egészében a vizuális rendhez mint én. Ez régen is rengeteg feszültséget okozott, de most ezerszer rosszabb. 

Régen egy csomó mindent megoldottam, elpakoltam, elrendeztem, kiselejteztem, örültem. Az ő cuccait meg néha megkértem, hogy tegye el. Ez sem volt mindig zökkenőmentes. Most viszont egy csomó dolognak nincsen helye, a saját tárgyaim egy részét képtelen vagyok elpakolni, mert nem tudok odamenni, nem érem fel, nem találtam ki, hol legyen a helye, stb. És annyi mindenben szorulok arra, hogy kérjek, hogy a dolgok elpakolása (ami amúgyis egy alap feszültség köztünk) általában a lista legvégére marad. És választási lehetőségem kb abban merül ki, hogy ez a feszültség megjelenik-e kettőnk között, vagy bent tartom a saját határaimon belül.

Apróságnak tűnhet ez a rend-dolog az egész balesethez képest. Vagy én festhetek OCD-sen. Bármi lehet. Ami biztos, hogy sokkal kevésbé érzem otthonosan magam itthon, mint jól esne. 

S ahogyan az itthon most nem az a meleg, hátradőlős, biztonságos otthon, ahogyan azt szeretem, a lét sem az. Ezt, gondolom, kevésbé kell magyarázni.

Egy ideig nagyon büszke voltam magamra, hogy egyre több mindent meg tudtam oldani kerekesszékkel. Először egyedül átmenni a küszöbön, aztán egyedül bemanőverezni a wc-re, aztán a konyhapult letörlése a székben ülve (visszatérő motívum!). Aztán, amikor kis nyújtózással a második polcot is elértem a konyhában (hogy elpakoljak valamit, értelemszerűen). Vagy amikor le tudtam annyira hajolni, hogy felszedjem, amit elejtettem. A csúcs szerintem az volt, hogy tudtam porszívózni. (Gratulálok magamnak, hogy ebben mérem a teljesítményt - #irónia).

Egy ideje viszont stagnálok, nincsenek új skilljeim, már nem vagyok büszke. Csak frusztrált, türelmetlen és dühös az akadályozottság miatt. Tudom, hogy a helyzetem átmeneti, de ez az átmenet olyan hosszú, olyan tartós, hogy tulajdonképpen életformává nőtte ki magát. Ahhoz túl átmeneti az állapotom, hogy megérje elköltözni pl.  egy földszinti lakásba, ahonnan én is ki tudnék jutni a négy fal közül, vagy hogy szétverjük a fürdőszobát, és zuhanytálcát építessünk a kád helyére. Ahhoz viszont túl stagnáló a szitu, hogy türelemmel, szelíden és alázatosan elviseljem, hogy fél éve nem tudok rendesen fürdeni/zuhanyozni, hogy csak Zugló és a Fiumei út közötti tájat látom a betegszállító ablakából, hogy itthon nem vagyok ura a saját környezetemnek, csak elszenvedem azt. 

Tudom, hogy általában inkább pozitívan szoktam írni. Hogy megtalálom a felhők felett a napot, a rosszban a jót, a jinben a jangot. Most viszont kb 1 hete felszakadt bennem valami hatalmas düh. Nem csak a mostani helyzetem frusztráltsága, és a baleset utáni veszteségeim miatt, hanem mintha egy csomó korábban elfojtott indulat is teret kérne magának azáltal, hogy kipattant a dugó a palackból. Indulat és düh elfojtásban igazi nagypályás vagyok (juhhhú), úgyhogy fogalmam sincsen mennyi szutyok készül feltörni. Csak érzem, hogy fortyog, ki akar jönni, és félek, mekkora pusztítást fog(ok) okozni. Nincs forgatókönyvem a düh, a harag, a negatív indulatok kezelésére.

Egyfelől itt az ideje megtanulni. Másfelől 4 nap múlva karácsony. 

Az finom lesz. Ahogy Mabel szokta mondani a Csengetett Mylordból.