BÚÉK

Sok-sok-sok éve megvan az a fura szokásom, hogy december 29-30 tájban elkezdek szorongani, és ez szívmelengető állapot Szilveszter és újév napjára alaposan kicsúcsosodik. Utálom is az év végét rendesen. Félek ugyanis az új évtől. Hiába teljesen önkényes és kultúrafüggő, hogy a Föld pályájának miért e pontján mondjuk azt, hogy nna, akkor innen újra indul a számolás, mégis ahogy gondolatban ránézek a teljesen üres mentális naptáramra, elfog a szorongás. A félelem a kiszámíthatatlantól, a még be nem töltöttől, az űrtől, a váratlantól. 

Nyilván március 22-én, július 6-án vagy november 42-én sem tudom, hogy mit hoz a holnap (tavaly július 6-án mennyire, de mennyire nem tudtam…), év közben mégsem jut eszembe ezen parázni. 

Viszont idén másképp volt. Vártam a jól ismert spleent, a nyüfffögést a fejemben - s nem jött. Mintha az, ami a legfélelmetesebb, tavaly megtörtént volna, és ezentúl (egy darabig legalábbis) már nyugodt lehetek. Sőt, talán egy ilyen 2023. után kijár nekem, nekünk egy sokkal jobb 2024. Szebben is mutat ez a 4 számjegy, mint az a másik 😊

Pedig egyrészt a tavalyi év első fele nagyszerű volt: egy csomót utaztunk, képzést tartottunk, méghozzá abban a témában, amit az év elején nagy célként kitűztem (szexuálterápiás konzulens), abszolút beindult a párterápiás praxisom, de mégsem hajtottam túl magam (szerintem legalábbis) -  királyság volt ez így.

Másrészt biztos nem lesz 0-24-es wellnessüdülés ez az év sem. Mindenki azt mondja, hogy készüljek, mert a rehabilitáció kutya kemény egy dolog. Vér (az talán nem), de verejték és könnyek esélyesen. 

Másoktól és más évektől eltérően idén nem kellett nagy éves célkitűzéseken meg fogadalmakon gondolkodnom, elég egyértelműen az önálló, fájdalommentes, saját lábaimon történő járás (táncolás, jógázás…) elérése, begyakorlása, rutinná tétele a terv az idei évre. 

Ami egyszerre hangzik elérhetetlenül távolinak, meg nevetségesen kicsinynek és egyszerűnek. Tényleg ennyi lenne most az életem? Hogy egy ilyen magától értetődő, hétköznapi, a legtöbb embernek felsemtűnően automatikus képesség elérése legyen az éves célom?

Persze nyilván nem ennyi az életem. Elkezdtem lájtosan dolgozni, rengeteg minőségi időt töltök nagyszerű emberekkel, finomakat eszem, jókat olvasok, rengeteget színezek a szülinapomra kapott vadiúj tűfilcekkel (muszáj volt ezt a szót leírnom, mert ahányszor elhangzik itthon, mindenki elkezd nevetni, hogy milyen hülye szó már ez), de az időm és pláne a gondolataim nagy részét egyetlen cél tölti ki. Sokszor nekifutok, hogy valami ezen túlmutató életértelmét keressek magamnak, de lehet, hogy türelmetlen vagyok, és most (a mostot jó hosszan kell ejteni, gondolni, kibírni) elsősorban és főleg a testi (-lelki) felépülésemnek van itt az ideje. 

Mint ahogy Varázslóasszony Judit is megfogalmazta, próbáljam meg elfogadni, hogy most (mooooooosssttt) a kérésnek, elfogadásnak és befogadásnak van helye az életemben. Temérdek éven keresztül adtam figyelmet, időt, empátiát, energiát kis túlzással mindenkinek, aki az utamba került - egy jó darabig a mérleg most (mooooosst) arra fog billenni, hogy ezeket magamnak adom. Sőt, a környezetemben lévőkkel történő elszámolásból is nettó javadalmazottként kerülök ki. Ez baaaaazi nehéz. Nagyon nem testhezálló. Kényelmetlen. Kínos.

Miközben bőven van hova tennem időben és energiában azt, amit most magamra szánok, mert a gyógyulás majdnem egy teljes állásnyi munkaidő. Napi egy óra  gyógytorna (kéne egy accountability partner, hogy tényleg megcsináljam minden nap), kb egy órányi lézeres kezelés a hegekre meg a csontokra, fél óra Bemer matrac (amúgy kétszer fél óra lenne az ideális), 45 perc pránanadi kezelés, kötéscsere, gyógyszerek, vitaminok, táplálékkiegészítők megevés, megivása, meditálás…

Mondhatnám, hogy nem unatkozom, de azért egy kicsit mégis. Igencsak kezd ingerszegénnyé válni az amúgy igazán szeretett otthonom. Úgyhogy elkezdtem listába szedni, hogy mik lesznek az első (második, sok-sokadik) házon kívüli programjaim, ha végre kikerül a fixatőr a lábamból, plusz valahogy megoldódik, hogy hogy jutok le a 44 lépcsőn a másodikról.

Éttermek és parkok, kiállítások és cukrászdák, tópartok és sétányok forognak a fejemben, de 

ami biztos: március 9-re nagy merészen vettünk 2 jegyet a Quimbyre az MVM-be. Igaz, a kerekesszékes szektorba (képzeljétek, a kísérőnek ingyenes!), de addig össze kell ám kapni magamat meg a rendszert, hogy 8 hónappal a baleset után végre bulizhassak egy nagyot!